Mind a három Nagyvadász haza szaladt egércsapdát keresni. Becsületükre legyen mondva, Gyuszinak, Gyurinak, és még Győzőnek is átvillant az agyán, hogy csapda állítás nem is méltó az igazi vadászokhoz, és hogy az így elejtett vad talán meg sem érdemli a „Trófea“ becsületes elnevezést. De tudták, hogy másképpen sehogyan sem juthatnak trófeához. Verebet ugyan még megpróbálnak lőni a légpuskával, de szőrmés állatot biztosan nem. Még ha meg is látják a fürge kis rágcsálót, mire előveszik a puskát, már csak a hült helye van. Így „A cél szentesíti az eszközt!“ jelszóval élve a csapda mellett döntöttek. Legfeljebb majd azt hazudják, hogy lőtték, hiszen ilyen kegyes hazugságok biztosan megengedettek. Fél óra sem telt bele, már mindhárom legényke ujra a szérűben volt. Győző egy dróthálóból készített kosárszerü egérfogót hozott, Gyuszi csak egy ragasztót, amiről azt állította, hogy ha ebbe beleragad az egér, soha nem szabadul, és Gyuri egy igazi csapós, rugós egércsapdát. „Most aztán melyiket használjuk?“ gondolkodott el a Három Gy.“ A drótcsapda a tökéletes, mert élve fogja el az egeret, és utána meg lelőhetjük.“ erősködött Győző.“ Igen ám, lelőhetjük, de nincs nálunk a puska, meg így nem is vadászat, hanem kivégzés.“ érvelt a másik két Gy. Ragasztó szintén jó lenne, de itt is élve marad az egér, és még a hőn áhított trófea is ragacsos lenne. Ezért a rugós csapda mellett döntöttek.  Szerencsére Gyuri egy kis darab szalonnát is hozot, amit majd csaléteknek tesznek a csapdába. Igen ám, a határozat úgy szólt, hogy csapdát fognak állítani, de melyikük állítsa fel , mikor ezt otthon mind a három Gy.-nek az apukája szokta csinálni. Addig- addig próbálgatták, még egyszer Gyuszinak jól a nagyujjára csapódott a rugó. Szegény, jó hogy fel nem üvöltött fájdalmában, még a könnyei is kicsordultak, de eszébe jutott, hogy egy Nagy vadász nem sírhat. Szomorúan szemlélte, ahogy bepirosodik a körme, de jajszó nélkül , hősiesen türte ezt a „szörnyű“ fájdalmat. Végül Győzőnek sikerült felállítani, a szalonnát is elhelyezték, és ahol a legsűrűbb egérjárást sejtették, oda tették a most fegyvernek kinevezett csapdát. Mivel holnap, azaz hétfőn csak délután folytathatnák az egérvadászatot, úgy döntöttek, még ma meg kell fogni az egeret. Persze, könnyű döntéseket hozni, de úgy látszik, az egereket erről nem értesítették. Ezek a mihasznák azelőtt úgy szaladgáltak, mint az országúton, most meg egy fia egeret sem volt látni. A Három Gy. egyre türelmetlenebb lett, hiszen lassan szürkült,éjszakára meg semmi esetre sem akarták kint hagyni a csapdát, mivel tudták hogy a Miska kandúr nem csak a verebet, hanem az egeret is szereti. Bizony, már az orrukig sem láttak, ezért köveket dobáltak a csapdára, hogy a rugója lecsapjon, és lógó orral haza mentek.  Az, éjszaka mind a három Gy. nagyon nyugtalanul aludt. Még a reggel boldog verébtrófea tulajdonosnak tartották magukat, most meg  egy egerük sincsen. Másnap az iskolában sem jeleskedtek. Egyszerűen nem tudtak a tanító bácsira figyelni. Mindhárman azt tervezgették, hogyan is fogják majd kitömni az új trófeát (ami még nem is volt a birtokukban). Máskor farkas éhesen rohantak haza az iskolából, most meg csak úgy a sarokba dobták az iskola táskát, és már rohantak is a szérűbe. Mivel tegnap sokat próbálkoztak, szereztek némi gyakorlatott, így gyorsabban állították fel a csapdát, mint tegnap. Elhatározták, hogy most nem maradnak a szérűben. Kilazítottak egy deszkát, olyan helyen, hogy kintről rálássanak a csapdára, és onnan figyeltek türelmesen. Igaz, hogy most az egerek jobban mutatkoztak, de mintha a szalonna nem is érdekelta volna őket. Már azt hitték, megint sikertelen lesz a vadászat, ezért nem is nagyon figyeltek. Csak azt hallották, hogy a csapda lecsapódik. Egymást lökdösve rohantak a szérűbe, és bizony, most szerencséjük volt. Egy szép fejlett egér vol a csapdába. Még kicsit mozogtak is a lábacskái, de bizony már kimult szegény. Most jött a dolog neheze. Ugyanis egyik Gy. sem mert hozzá nyúlni az egérhez.Győző indítványozta, hogy elviszik az egeret csapdástul valamelyik apukának. Hiszen vadászok, tudják lehúzni az állatok prémjét. Ha elmondják, hogy trófeának akarják az egeret, biztosan valamelyik apuka megnyúzza nekik. De bizony eggyik apuka sem volt erre hajlandó. Lekicsinylően, fitymálva azt mondták, hogy ők bizony ilyen kis rágcsáló férgeket nyúzni nem akarnak. De Gyuri apukája azt ajánlotta, vigyék az egeret a Pesta bácsinak, az éjeli őrnek, ő lehet hogy megnyúzza. A Három Gy. meg is fogadta ezt a tanácsot, de még Pesta bácsi sem akar egeret nyúzni. „Gyerekek, nyúztam én már hörcsögöt, még görényt is, pedig az büdös volt, de egeret  nem nyúztam, és nem is fogok!“Szegény Három Gy. nagyon elszontyolodott. De Pesta bácsi mégis segített rajtuk. „Nem kell azt megnyúzni, elég ha jól megfüstöljük, úgy biztossan nem romlik el.“ Egy ágra húzta a „trófeát“ és odaadta a három Nagy vadásznak, tartsák a füstre, mivel ő éppen szalonnát sütögetett, ezért még tüzet sem kellett rakni. A legénykék jó sokáig füstölték szegény egeret. Gyuszi a végén annyira közel tette a tűzhöz, hogy kicsit le is perzselte a „trófea“ hasát. Mikor haza vitték, olyan füst szagú volt az egér, hogy mikor a Miska megszagolta, fanyalogva fordította el a fejét. Így a Három Gy. is biztos lehetett, hogy ezt a „trófeát“ a Miska sem fogja felfalni, és boldogan tértek haza, már azon gondolkodva, mi legyen a többi sok-sok trófea, hiszen a jövő héten a téli szünidő boldog napjai következnek, biztosan lesz idejük vadászni, és a gyüjteményt gyarapítani.

Folyt.köv.