Álmatlan éjjeleken, paplan melegében,
a végtelen időnek, kopár mezejében,
gondolataim a sötét éjbe villantak,
reményeim olykor-olykor felcsillantak.

Te voltál kire gondolat emléke vetül,
álmaimba ott jártál olyan nesztelenül,
szavaid süket csöndben visszhangozva csengtek,
lépteid alatt szúette padlók reccsentek.

Álom otthonát a reggeli fény szétverte,
ébredésemet csókod valósággá tette,
kívántam ezt reggel tegye hetvenhétszerte,
nagyon vártalak így paradicsomi kertbe.

Így még nő nem vágyott úgy, mint ahogy te énrám,
átjöttél a hídon, mint egy bátor cserkészlány,
aznap esti csókod, úgy a szívembe égett,
mint kőtáblán az Isten Tíz parancsot vésett.

Mózes sem vádolta népét, mint önmagamat,
hogy megszűnt köztünk a fizikai kapcsolat,
arcod vonásai emlékeimbe vesztek,
azóta is árkokba és vermekbe lépek.

-írta-Varga István-Barcs-2019.09.01.