„ Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”

 Most Rómába költöznek a harangok, csak az amúgy is halálra várt embert kerepelve ijesztgető álstatisztikákat hallani megbetegedések és halálozások számáról, imák helyett most rémhíreket suttogunk egymásnak és magunkban. Mi meg elindulunk átoltakozni, hogy ezzel a Müller Cecilia által bevezetett magyartalan szóval éljek. Miután jobbról, balról átpolitizálódtunk a gyűlölettől, a vádaskodástól, halálpropagandától, tehetetlenségtől, következetlenségtől, gyanakvástól, a kételyektől.  Világrengető ideológiák híján, most a rágalmazás és a hazudság  a pártok, a politikai vonalatok legfőbb fegyvere.  A  Kr. u 2021-ik évtől a koronai vírus beláthatatlan hullámoktól felkorbácsolt időszaka következik.  Most krv. után 2.-ben járunk, mert történelmi választóvonalhoz értünk, amit csak később diagnosztizál majd az utókor. Óriási emberáldozat, szenvedés, gazdasági válság és morális lelki krízis követi mindezt. Hegel, az idealista dialektika atyja szerint, a fejlődés meg nem valósulásán keresztül valósul meg. Magyarul, vagy nem magyarul a progresszív időszakokat regresszív epizódok, érák vetik vissza, és lassítják. A fejlődés nem egyvonalú emelkedés, hanem fel-le cikázó grafikon, történelmünk lázgörbéje, melyet sötét korszakok és reneszánszok tarkítanak. Ez jutott eszembe egy a fonyódi kikötőben álló rozsdás reklámtábla rongyolódó feliratát látva: Újraindítjuk a gazdaságot. Megbeszéltük ezt a vírusokkal is?  

Kétezer éve a zsidó főpapság szemében szegény názáreti Jézusnak a legnagyobb bűne az volt, hogy a feltétel nélküli szeretetet hirdette, mert érezték a hatalmasok, ha ez parancsot a tömeg elfogadja, az véget vet minden kiváltságuknak, privilégiumnak. E nehéz, de szelíd törvény miatt a halálát követelték, és keresztre feszíttették.

    Látszólag elfogadta a kereszténység a szeretet minden felettiségét, de valójában az ember csak akkor azonosul vele, ha vészhelyzetbe kerül. Most is, mint a történelem során oly sokszor, egy ilyen ponthoz, útelágazódáshoz értünk. Útelágazódás, a harmadik magyar köztársaság egykori miniszterelnökének ebbe a szóba beletört  bicskája. Miután mindenkit elárult, ő is elárultatott. A negyedik birodalom kancellár asszonya, Frau Willkommen valami hasonló folyamaton ment keresztül, csak idegeinek tremolója rázza naponként megállíthatatlanul, többször órákig, vagy a zsigereiben felhalmozódó hazugságok vitustánca.  A nevüket sem írom le, annyira sem becsülöm őket de leírom, sőt kimondom e szó, még vén fejjel is ki tudom mondani, és most hogy ősz sörényembe bele kapott az Apokalipszis előszele, kénytelen vagyok végig gondolni.

  Amit mi a világ fejlődésének véltünk, az valóban csak sodródás. Mos a felhőkarcolók készülnek ráomlani ember milliárdok nyomorára, hogy maguk alá temessék a tornyok és a sivatagok népét. Az eltorzult, egyeletlen folyamatok pengnek a világ húrjain már rég, és most elpattantak. A hatalmat és gazdagságot megkaparintó, rongyrázó, szűk réteg és az állati sorban élő harmadik világ közötti különbségek szétpukkasztották ezt a szappanbuborékot, a föld már nem bír elviselni több hazugságot, betelt a pohár.

    Mindenki tudja ezt, de valahogy megpróbál elsiklani felette, behúzódik öntelt, nyárpolgári elefántcsont tornyába, vagy kardoskodó konzervatív körökben sütögeti a pecsenyéjét, netán a liberalizmus feslett selymét suhogtatja romlott bájai felett, olyan is van, aki osztályharcos géppuskafészkei  mögött érzi magát biztonságban, de szeretet nélkül hernyó életet élünk csak  egy önmagunk gubózta  bábbörtönben. Kizökkent helyéből életünk bolygója, és csak nagy tömegtraumák után áll vissza biztos pályára.
   Szobányira szűkült le glóbuszunk, valaki megeszik egy denevért egy kínai piacon, két hónap múlva a Föld másik felén metropoliszok néptelenednek el.

   Kikapcsolom a tévét, a rádión csak zenét hallgatok, újságot nem járatok, nem olvasok, csak a Fülessel piszmogok. Nem mérgezem magam tovább a virtuális mákonnyal. Vár rám április, várnak kertjeim gyümölcsöseim, zeném a madárének, reményem szárnyak landoló suhogása. Újra olvasom megsárgult lapu könyvtáramat, ha eszembe jut pár töredék gondolat, papírra vetem, leginkább magamnak. Az első hullámok álszolidaritási láza lelohadt. Nincs bevásárló segítség, gyógyszerkiváltás, odafigyelés. Itt-ott a sárga káröröm, a szürke közöny színei lapunak meg tavaszunk smaragdzöldjében.  Az eddig halkan lappangó elidegenedés városon, vidéken most néma reccsenéssel felgyorsul, még családokon belül is. Az állam, az önkormányzatok, az egyházak lehetőségei korlátozottak a mindennapok és lelkünk beszűkülésével szemben.  Kerülöm a kontakt kapcsolatokat, de még  a társalgást is. Már nincs miről beszélni. Nem akarok sebeket okozni, sem kapni.

     Marad maga az ember, hogy holnapra is kitalálja önmagát, mint ahogy nekem is egy kései, talán már megkésett, szerény, paraszti reneszánsz. Krisztus legfőbb üzenete a megváltás mellett, az őszinte, segítő szeretet hívő és nem hívő számára egyaránt. Ha egy szónok vagy igazsághirdető a hallgatósága előtt demagóg, álszent módon könnyekre fakad, az magában röhög, és a Krv.- 2-évében csak az ördög képes erre.   

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, szinte betarthatatlan ez  parancsolat, de már az erre való törekvés is szent.

2021. 04. 02. Nagypéntek

  Ezen írásom az utolsó, melyet felteszek a közösségi oldalakra. Köszönöm a barátainak, olvasóknak és ismerőseimnek, akik eddig követték verseimet és jegyzeteimet. Békés, boldog húsvéti ünnepeket kívánok nekik.