Meggörbült a háta,
bot a támaszték,
pedig mily egyenesen járt
fiatalon még.
Kalap volt a fején,
csillogott a szeme,
kislány a kapuban
hívta, gyere be.
Sokszor be is lépett,
volt, hogy csak a hátsón,
az öregek néztek is,
fejcsóválva, vádlón.
Egyszer még a pap is
szóvá tette vasárnap,
hogy egyesek sötétben,
lopakodva járkálnak.
Nevetése messze hallott,
csak a csillagok látták,
szívében a tavasz lakott,
hiszen mindig várták.
Bár a teste megfáradt,
lelke ugyanúgy lángolt,
egy kislány most is várta,
és csak neki táncolt.
Almát nyújtott kis kezében,
ő mosolyogva fogadta,
szívének a legkedvesebb
maradt már az unoka.
De a világ ma is
várja apró csodákkal,
bár meggörbült a háta,
vígan megy a botjával.

TM