A nap korongja lassan emelkedik a fénylő boltozaton. Talán nem is sejti mi vár rá.Elkezdődik egy új nap, és az idő  végtelenjében fürdő lávafolyam hömpölyög keresztül a tájon. A kegyelem ideje ez.  A kegyelemé, ami nem tart örökké. Még egy kis idő, és elkezdődik a földi pokol. A fortyogó láva végigsöpör, magával visz mindent. Nem sokára. Az erdő fái mintha sejtenék, vagy akár mintha tudni vélnék  a végítéletet.  Ez az áradat elsöpör mindent. Élőt és holtat. Ami az útjába kerül, mindent.A kis faluban nyugalom és béke volt. Mint egy kis szigeten a nagy óceán közepén. Az emberek élik megszokott kis életüket, nem sejtve, hogy a fejük fölött milyen hatalmas csapás készülődik.

Akár Noé napjaiban.

Amikor  már nem volt található a földön egyetlen igaz ember sem. Az emberiség élete végleg rossz irányba tévedt.  Egyetlen ember volt aki  kedves volt Istennek, fedhetetlen életet élt, és az Noé volt. Isten megvizsgálta az emberiséget és látta, hogy mindenki rossz útra tért. Egyedül Noé volt  szoros közösségben Istennel. Megosztotta Noéval, hogy kiirtja az emberiséget, és velük együtt a földet. – „Építs hát magadnak egy bárkát gófer fából, és vond be kívül, belül szurokkal! Hatalmas özönvízzel fogom elborítani a földet,  és minden élő ami rajta van el fog pusztulni! Veled azonban Noé szövetséget kötök: te jöjj be a bárkába, veled együtt feleséged, a fiaid és azok feleségei is jöjjenek be!  Mindenféle állatból hozz magaddal kettőt, kettőt hogy életben maradjanak veled együtt!”
Noé, akin már évtizedek óta nevettek az emberek, -A vén bolond, aki azt hiszi olyan nagy eső fog esni  az égből, amitől csak ez a hatalmas hajó fogja  tudni megvédeni! Kacagtak és kigúnyolták őt, de ő nem törődött velük.  Mert milyen jól tudta, mennyire biztos volt abban, hogy Isten nem csapja be, nem hazudik neki, és bízott benne. Nem is tudta miért, csak bízott. Ott volt az a belső bizonyosság a szívében, elöntötte az egész belsejét, és nem ingathatta meg semmi ebben.
Még a családja is kételkedett benne, de azért segítették, hogy véghez  vigye a tervét, a hatalmas „óceánjárót” a Bárkát megépítse. Ez Isten akarata. Ha ez az, akkor mindent elkövet hogy pontosan úgy tegyen, ahogyan  ezt elvárta tőle a Teremtő.  A Bárka, mint menedék a Benne bízóknak. Csodálatos terv volt mindnyájuk  számára. Amikor készen lett a nagy építményével, már nem sok volt hátra, hogy beteljesedjék a küldetése.
Mikor megtudta, hogy a földön élő állatokból kell megtöltenie a Bárkát, el sem tudta képzelni, hogyan fog ez végbemenni.  De amint az idő el jött, és Isten jelt adott , minden állatból a megadott darabszámban  vitte be őket. Csodálatos nap volt! Az emberek nem győztek csodálkozni mi történik körülöttük, de túlzottan nem foglalkoztak velük. Sokkal jobb poén volt, még egyet „rúgni” az öreg bolondon, aki a fél eszével még a családját is belerángatta ebbe a  hülyeségbe.  A fiai, menyei hordták a sok élelmet a hajóra, és mire készen lettek, az állatok mind bent voltak a helyükön. Hihetetlen, felfoghatatlan élmény volt mindenki számára, aki részt vett ebben a nagy munkában, és elégtétel,  bizonyosság,  a végső jel.
Amikor beköltöztek, és Isten szólt, hogy menyjenek be mert hét nap múlva  nagy esőt küld a földre, és negyven napig nem is fog elállni, engedelmeskedtek Isten parancsának!  Vigyenek élelmet elegendőt maguk és az állatok számára. Be kellett még vinnie a tiszta állatok fajaiból hét párat, a tisztátalanból egy-egy párat.  Már nem volt kiszállás, sem beszállás. Felhők gyűltek az addig teljesen tiszta égbolton, és eltakarták a napot, és minden sötét lett. Elkezdett esni a hírtelen gyűlt felhőkből  az eső, és nem akart elállni. Az egyetlen ajtó magától bezáródott mögöttük, még ha akarták volna, akkor sem tudták volna kinyitni.
Az emberek a Bárka köré gyűltek, mivel kezdtek kételkedni a saját igazukban. Próbálkoztak bejutni, kiabáltak, hogy engedjék be őket, de néma csönd volt a válasz.  Az eső csak nem akart elállni, és a folyók is kiléptek a medrükből. Mindent elöntött a víz, ami egyre magasabbra csapott, nem volt ember , sem állat,  aki  és ami  túlélhette ezt. Szörnyű halált haltak a hitetlenségük miatt mind. Csak azok az emberek menekültek meg, akik a Bárkában voltak, akik elhitték Isten és  a „vén bolond” „meséjét”.

A készülődő borzalomból senki nem sejtett semmit. A faluban éppen az esti harangszót vitte a szél tova.  A hegyek felől jövő felhő, baljós jeleket festett az égre. Aki látta, mind tudta, hogy valami rossz idő készülődik, és igyekeztek családjukat, állataikat fedél alá terelni. Nyomasztó volt a légkörben valami. Valami, de nem tudták mi az.
A forró láva minduntalan erősködött, hogy elinduljon a hegyoldalon, de valami visszatartotta.
Még nem volt elég töltet. Nem volt elég düh benne. Mintha egy láthatatlan kéz felemelkedett volna fölé, és nem engedte, hogy tovább menjen.  A levegő megállt, és minden rezzenéstelenül figyelt. Az erdőben az állatok, madarak, mozdulni sem mertek, az őzek, a hegyi kecskék zavartan álltak a hegyoldalon.  Néma csönd, a kitörés előtti pánik hangulat.
Akár csak Noé napjaiban…

A kitörés előtti pillanatban, amikor már az idegek pattanásig feszülnek, egyszer csak oszlani kezdett a sötét felhő, és a kikandikáló napfény birtokba vette a tájat. Elárasztotta a völgyben a kis falu lakóit, akik nem tudták mire vélni e hirtelen jött változást, de örültek. Örömük határtalan volt. A gyerekek vidám táncokat jártak, ugrándoztak, s ez a vidám hangulat ráragadt a felnőttekre is. Ezért a kivonult falu lakossága úgy döntött, megünneplik ezt a váratlan fordulatot, és egy hatalmas tábortüzet raktak, amit körbe ülve húst és kenyeret sütöttek, melyből persze,  jutott  mindenkinek. Elmesélték régi történeteiket a gyerekeik gyerekeinek, nem is sejtve, hogy egy újabb történelem születésének voltak részesei, melyet, talán a lenyugvó nap tudott volna hitelesen elmesélni…

A nap korongja vörösre váltott, amikor eljött az este, és ijedségében szégyenlősen elbújt szép lassan a hegy vonulatai mögé. Azt hitte csak álmodta ezt a napot, amitől még ő is félt. Nem gondolta, hogy ilyen csodálatos nappá fog válni, és úgy fognak rátekinteni az emberek mint még talán soha.
Örültek, és örömük üzenetét a hírtelen támadt szél elvitte hozzá. Ő is örült, mit örült, boldog volt!
Rájött, hogy az idő kegyes volt a világhoz!  Az idő, amit nem lehet a végtelenségig húzni, de még nincs minden veszve, még van remény, hogy feltűnjön az égen a tiszta fénysugár, ami az időt szabályozza és a kegyelmet hozza el minden embernek a földön…

Köszönöm Istenem, hogy megérhettük ezt a napot!

2014.03.27. B.Sz.É.