/József Attila emlékére./
Milyen furcsa, milyen téboly ez a világ…
S ha néha rámveti a nap fénysugarát,
Lelkem mégis némán ködbe burkolódzik…
Ne bántsátok, jaj, ne, aki ma halódik!
Lehajtott fejjel járok az utcán le s fel;
Kérdek szótlan árnyat, mely bánatot lehel:
Hová bújjak? Szívem remegve szétszakad!
De nem szól… de nem szól, e néma árnyalak.
Indulnék, hogy a távolt közel lássam én,
Hogy egy diófa sötét, odvas rejtekén
Megnyugodni térjek… hej, végső ítélet!
Adj nyugalmat, kinek jót már nem ígérnek!
És ha csak fenyőfa odva jutna nékem,
Megköszönöm rég feledett tisztességem.
Majd visszaintek néha… s tán lesz még szó is…
Ne bántsátok, jaj, ne, aki ma halódik!
2020. 12. 03. Szerep
