Egy üres lapodat hagytad
reggel a konyha asztalán,
és többször is átgondoltad
még a fájó nap hajnalát!
Némán és zokogva, nem hisz
a szív, megszakad, sír, úgy fáj,
óh, soha többet már nem hív,
oly sötét tátongó űrt váj!
A jó barát ölelne még
a sok szép kedves szavakkal,
de a kegyetlenből elég,
hát hátrább az agarakkal!
Még szorítja sápadt tested
az örök földi acsargó,
de már rég útra kélt lelked,
kongott fel a szép harangszó!
Felfoghatatlan, mi történt,
hosszú, göröngyös út porán,
jártad, s eddig bírtad, önként,
s mi olvassuk versed nyomán!
