A Bakony ölében nyílt rám először a hajnal,
s az erdők suttogása volt első altatóm.
Hegyek karjai közt nőttem csenddé,
de szívem már akkor is a víz felé vándorolt.
Nem volt messze tőlem a Balaton,
az ég lehullott tükre, a fény bölcsője.
Úgy feküdt a táj ölében,
mint egy álmodó óriás kék szeme,
melyben a felhők fehér madarakká változtak.
Gyermekként partján álltam némán,
s azt hittem, a hullámok beszélni tudnak.
Minden fodra egy titkot sodort felém,
minden szellő egy mesét bontott ki a nádasból.
Hajnalban a nap aranypénzeket szórt a víz tenyerébe,
s én gazdag lettem a csodáktól.
A Bakony adott nekem gyökeret,
a Balaton pedig szárnyakat.
Az egyik megtanított szilárdan állni,
a másik megtanított álmodni.
Így lett bennem az erdő és a végtelen víz,
a hegyek csendje s a vizek éneke.
Ma is, ha lehunyom szemem,
a tó nem csupán emlék, hanem hazatérés.
Egyik tart, ha elfáradok,
másik hív, ha messze járok.
S bár az évek folyóként futottak tova,
nem mosták el ezt a csodát,
hisz ma is együtt dobban szívemben
a hegyek csendje és a tó titokzatos világa.

Mert aki egyszer gyermekként a Balaton tükrébe nézett, az szívében örökre magával viszi egy darabját a végtelen égnek.