Mit jelent nekem a barátság?

Először is, hogy megértsétek el kell mesélnem a gyermekkoromat, de ne ijedjetek meg, rövid leszek.
Angyalföldön születtem a Ratkó-korszak kellős közepén. Apám akkor már Nagykőrösön volt katona, ahol gyorsan frissen begyűjtött egy lányt, hogy addig se unatkozzon, amíg a honvédség komiszkenyerét eszi. A lány sem volt rest, hamar megajándékozta Apámat egy fiúcskával.
Szüleim elváltak és ekkor kezdődött az én vándorló, kalandozó gyermekkorom. Mivel lakásunk nem volt, Anyukámmal mindig ott húztuk meg magunkat, ahol befogadtak minket. 1956-ban úgy tűnt, hogy ránk mosolygott a szerencse, mert Anyukám hozzáment a nevelőpapámhoz, aki nagyon jó ember lett volna, ha nem részegeskedik. Ő vájár volt Tatabányán és az idősebb bányászok meggyőzték, hogy ezt a nehéz munkát csak italozással lehet oldani. Tatabányán jártam ki az első osztályt, aztán újabb vándorlásba kezdtünk. Anyukám 1959-ig bírta idegekkel nevelőapám alkoholfüggőségét és elvált tőle, aztán vidékre költöztünk, onnan pedig Pestre. Laktunk rokonoknál, barátoknál, a Nagymamámnál. Nyolc év alatt nyolc helyre jártam iskolába. Gyermekkori barátságról szó sem lehetett, hiszen sehol nem tudtam gyökeret verni. Talán a sok kóborlás és bizonytalanság tett csendessé és magamnak valóvá. A középiskolában sem sikerült igaz barátra lelnem. Kilógtam a sorból, mert a szegénység ordított rólam. Édesanyám egyedül nevelt.

Aztán jött az első szerelem, 19 évesen férjhez mentem, 20 éves voltam, amikor megszületett a nagy fiam. A házasság korai volt és hamar kiderült, hogy nem illünk össze, mégis próbálkoztam, de hét év után feladtam. Sajnos az első férjemben nem hogy barátra nem leltem, de inkább ellenségem volt. Hosszas válási procedúra következett, amit szerencsésen túléltem.

Közben a jó Isten megajándékozott jelenlegi férjemmel, akiben hosszú évtizedek együttléte után sem csalódtam. Általa megkaptam mindent amiért érdemes volt élni. Szerelmet, szeretetet, hűséget, tiszteletet és barátságot. Ő volt az első és igaz Barátom és az is maradt.
Aztán teltek múltak az évek. Férjem sokáig Németországban dolgozott, én pedig egyedül nevelgettem három gyermekünket. Néha jó lett volna egy barátnő, de annyira magamba voltam gubózva, hogy nem nyitottam senki felé és rendesen besavanyodtam.
Tizenkét éve történt, hogy a Párom meglepte a családot egy számítógéppel. Sokáig csak messziről szemléltem, ahogy a gyerekek garázdálkodtak a gépen és engem is próbáltak rábeszélni, hogy tanuljam meg kezelni. Nagy nehezen beadtam a derekam és amikor rájöttem az ízére...kinyílt előttem a világ. Először csak rajzolgattam, utána megpróbáltam verseket írogatni, aztán fel is raktam néhány honlapra. Meglepett, hogy mennyi ember szólt hozzá az írásaimhoz. Ez jó érzéssel töltött el.
Egyszer Keisla rám írt, hogy indul egy nemzeti érzelmű honlap a Magyarerő és ha van kedvem regisztráljak be. Persze kaptam az alkalmon, így az elsők között publikálhattam a honlapon. Itt aztán otthonra és igaz Barátokra leltem. Attól fogva kezdtem komolyan foglalkozni a versírással és néha prózával is próbálkoztam. Szép, tartalmas éveket köszönhetek az Erőskéknek. Velem sírtak, velem nevettek. Mindig számíthattam rájuk és Ők is rám. Az Újságíró iskola is egy külön csodálatos fejezet életem könyvében. 

Most ismét beborult felettem az ég. Egymást követik a tragédiák. Az életem olyan mint egy felbolydult méhkas. Újra magamba fordultam, erőt vett rajtam a depresszió. Rezignáltan és betegen vonszolom át magamat a reménytelen napokon. Minden felől rossz híreket kapok, forrong a világ és boldogságra, nyugalomra nincs kilátás. A Párom sem egészséges, ami az én legnagyobb fájdalmam.
A saját gondjaimat az is növeli, hogy Barátaim élete sem habos torta. Tehetetlenül hallgatom végig panaszaikat betegségről, családi és megélhetési gondokról. Szégyellem, de nem tudok Nekik segíteni, mert saját hasonló gondjaimra sem vagyok képes gyógyírt találni. Már az írásban sem lelek örömöt. Nem jut eszembe semmi. Csak a sebeimet nyalogatom, magamba zuhanva.

Őszintén! Milyen barát vagyok én? Egyáltalán...megérdemlem a barátságotokat? Szerintem nem, de én amíg élek szívemben őrizlek Benneteket. Köszönöm a szép éveket, a jó kis kirándulásokat, azt hogy befogadtatok, elfogadtatok a bogaraimmal együtt is. Jó volt a fényetekben sütkérezni, megsimogattátok a szívemet, ápoltátok a lelkemet. Nem sorolok fel neveket, mert akikről írtok, azok úgyis érzik, hogy Róluk van szó.

Utóirat: Szeretném, ha tudnátok, nekem a barátságotok nagyon sokat jelent. Gyakran a Ti lelki vigasztalásotok húzott ki engem a bajból. Igaz, hogy most is a békaperspektíva legalján ücsörgök, de ígérem ki fogom magam ráncigálni és visszaadom azt a sok szeretetet ami Tőletek árad felém a mai napig is.

„Köszönöm, hogy vagytok,
és fejemre csaptok,
ha a rímem kattog,
és velem zokogtok,
és velem kacagtok,
és velem maradtok
magamra nem hagytok."

Maradok barátsággal és szeretettel: Szeppent