Mikor már nem én szólok, nem is írok,
egy ismeretlen kezében van a toll,
sokasodnak a hevenyészett sírok
a távolban, közelben, majd mindenhol,
reánk lehel egy nagy maszkos, néma száj,
grafikon erdő, lázas statisztika
hangtalan motyogva új halált diktál,
teremtésünkbe becsúszott egy hiba,
kötél feszül a génspirálunk nyakán.
és pánik-lasszó megrettent lelkünkre,
elhallgatunk az utolsó szó jogán,
vaj, mikor jön el e rémálom vége, 
könnyelműség a megkéset fegyelem,
globálissá érő lokális vakság,
rémület hullámzik sebzett szívekben,
egyedül maradtunk , nincs rá orvosság,
mindent felülír a váratlan jelen,
béna kéz pumpál, kifullad a tüdő,
egy most a bánat nyugaton, keleten,
csak benned csírázik maradék erő.

Ravatal nélkül, élve eltemetve  
nehéz a lélegzet, elveszett a toll,
a feledés, remény sántán araszol,
még a Nap is könnyet csal a szemekbe.     

2020. ápr. 04