Nem adhatok mást, csak önmagam, lényegem,
Olykor pontos vagyok, máskor meg szertelen,
Bár nekem sem tetszik néha, amit mondok,
Nem hagynak már nyugton a feltörő gondok,
Tarsolyomban van még ezernyi szép mese,
Némítja őket a szív sötét éjjele,
Csak magamat adhatom, nem adhatok mást,
Rózsákról, fényről szeretnék írni, bízvást
A jövőben, kezemmel messzire nyúlni,
Hogy ne féljen tőle többé soha senki,
Ám sziszegve, rettenve vonulok vissza,
Napjaink rárogynak szürke holnapokra,
Így öregen, már meghetvenkettesedve
 Élve, elevenen temetve a csendbe,
A boldogság titka az érzéketlenség,
Ki nem lát felhőt, annak mindig kék az ég,
Akad, kinek nem testszik a versem, dalom,
Nem bánom, mert én csak önmagam adhatom,
Ép ésszel féltem a távoli, szép jövőt,
Már indulnak felénk a tűzforró ködök,
Nincsenek ördögök, nincsenek angyalok,
Az ember az éjben gyanútlan andalog,
A tékozlás feléget mindent legvégül,
Velünk romlik a világ, és velünk vénül.

2018. 08. 10.