Kérdezd meg a csillagokat: honnan
buzog mélyükből fürtös fényük?
Mivé válnak, ha kétfelé robban
forró testük – fröccsen és végük?
       Feketelyukban fognak nem létezni,
       s fodros csillagfényükre emlékezni.

Kérdezd meg a Föld minden hűs vizét –
legyen óceán, hegyi patak,
zúgó folyam – szívükben kék
erő küzd: s egyszer kiapadnak.
       Száraz mederben fognak nem létezni,
       üde hűvös lényükre emlékezni.

Kérdezd meg a fecskefészket nyáron,
mikor víg sárga csőrök jelzik:
ezernyi madárpár minden áron
régi fészket vágyva törekszik.
        Ősztől üresen fog majd nem létezni,
        és buzgó lakóira emlékezni.

Csecsemőt ölel két anyai kéz,
telt emlőjét, s vele szívét adja.
Nem sejti a jövőt: mennyi vész
löki, ha az ölelést hagyja.
       Úgy vágyakozik majd néha nem létezni –
       nem marad más, csak olykor emlékezni!

Én az utam botladozva járom,
tikkadt rónán havas hegyekig.
A halál lett a fogadott barátom –
majd a kellő időben átsegít
        a határon – soha többé nem létezni.
        Én nem akarok aztán emlékezni.

                          Békéscsaba, 2015.07.31. Cs.T.