Ó, New York... bár esőben még nem láttalak,
mikor nálad jártam, még ragyogott a nap,
sugarait millió ablak megtörte,
s fényét a forró aszfalt pora elnyelte.

De jó is nézni fényeid csillogását,
hallgatni a suhanó autók zaját,
csodálni, mily változatos a világod,
ahogy lüktető szíved elénk kitárod.

Big Apple, mondják becézve, a Nagy Alma,
de vajon, miben rejlik titka, hatalma?
Mi az, mi vonzza, mint mágnes,az idegent,
fentről nézed... megdobban szíved idebent.

Mennyi látnivaló, és mennyi csoda vár, 
pezseg az élet, rohan munkás és bankár,
a Tőzsdén, mint hangyabolyban, a nyüzsgés nagy 
s felhőkarcolók tetején erőm elhagy.

Lásd, nekem integet a Szabadság-szobor,
rám köszön a Central Parkban minden bokor,
elém tárja titkát csodás Ellis Island,
hol annyi emigráns kemény szűrőn átment.

Itt láttam meg én is kőbe vésve nevük,
néném, bátyám, bár nem találkoztam velük,
de ott láthatók a bevándorlók között...
milliónyi kalandor és sorsüldözött.

New York... fény, pompa, álom és a valóság?
Harlem, drog, bűnözés... hiábavalóság,
ez is te vagy, hol nyolcszáz nyelven beszélnek,
s kik ide jönnek, bízva-bíznak, remélnek.

Örökös mozgás, nagy zsivaj és körforgás,
az utcákon, és a tereken tolongás,
zsong az élet, lehet, bár a fény kialszik,
New York... a város, amely sohasem alszik.

2017. március 22.