A nyár, ó, a nyár, egy csoda, ahol a Nap arannyal festi az eget, s szirmokba öltözteti a mezőket. A levegő egy mézédes ölelés, mely simogatja a bőrt, és a fák lombjai, mint zöld mesélők, folyton titkokat súgnak a lágy szélnek. Alkonyatkor a tücskök ciripelése a természet bölcsődala, mely elringatja az esti csendet, miközben a folyó ezüst kígyóként kanyarog a táj ölelésében, visszatükrözve az égbolt ragyogó mosolyát.
   A búzamezők aranytengere, amely ringatózik a szellő ritmusára, olyan, mint egy csodaszép táncos, aki hívogatóan tárja szét karjait. A gyermekek kacagásai, mit a szél hoz magával, az élet boldog dalai, mik, mint apró vízcseppek, fröccsennek szét a légben, ezzel hűsítő frissességet hozva számunkra. Az idő ebben az évszakban olyan, mint egy puha pehelypaplan, mely álomba ringat és lassítja a perceket, s minden lélegzetvétel egy édes ígéret, egy lopott pillanat az örökkévalóságból.
   A nyári estéken, amikor a Nap, ez a tüzes parázs, alászáll a horizonton, sokszor vörösre érlelve az eget, a nyári nap még egy utolsó, gyengéd csókot lehel a földre. Lassan előjönnek a sötét háttérből a csillagok, ezek az apró gyémántszemek, szétszórva a bársonyos éjszaka leplén, s őrzik az álmokat, velük pedig a hold, ez az ezüst hajó, csendesen siklik át a felhők tengerén, miközben hűsítő sugarait szórja szét az éjben.
   Én pedig ezt minden egyes nap ámulva és csodálattal végignézem, s közben érzem, a nyár nekem nem egy évszak, hanem egy érzés, egy emlékkönyv, tele aranyló lapokkal, melyeken csodás emlékeket őriz a szív minden egyes nyárról, egy életen át.

TM