Elég volt a meleg, enyhülésre vágyok,
hevítsenek csak késői fényfoszlányok,
hol vagytok asszonyok, hajdani szép lányok,
és hová jutottan én, szegény, vén legény,
minden nyaraim után, már a legvégén,
a ködökön át úszik felém a tört fény,
amit gondolok, mondhatom, leírhatom,
rideg a valóság, felejtem az álmom,
aranyban fürdők a szeptemberi napon,
 nem boldogít e fejlövéses fejlődés,
 beton a betonon, és gyatra az ízlés,
a lelkünk, reped, haldoklik, ezer a rés,
a bolygónk arcán ráncok és sok torz vonás,
nem segít rajtunk a szöveg, vagy tollvonás,
hasztalan keressük ki is volt a hibás,
már senki sem szólít meg, és senki sem hív,
nem maradt más semmi, mint a  kitartó szív,
a látlelet lehet pozitív, negatív,
hiába vígasztal zene, dallam, a dal,
a bolti pénztáros olykor becsap, és csal,
a világgal vergődöm és önmagammal,
maradok egy sajátos félkész emlékmű
 bonyolult az ősz is, de mégis egyszerű
a keserűségbe cseppentett, kis derű,
 fényt foszlányokba bujtató, bárányfelhő,
vihartól szaggatott, nagy, égi keringő,
a dombokon tarkán kopottas terítő,
kagyló-börtönömben raboskodó gyöngyök,
az Isten teremtett, de csábít az ördög,
magányos éjeken hajnalig őrködök,
az utolsó startjel, a végnek kezdete,
árnyak költöznek a világ  lelkébe,
mi marad belőlünk majd a kikeletre,
felgyorsult hervadás, a végső fonnyadás,
levélszőnyeget terít a meddő málnás,
mélabúsan kedves, őszi ámokfutás.

2019. szeptember 13.