Emlékszem még azokra a feledhetetlen nyári éjszakákra, amikor az idő lelassul, mint ahogy a méz csorog a kanálról. A levegő selymes lepelként simogatja az arcod, s a csendben tücsökzenekar koncertet ad. A csillagok milliárdnyi gyémántként ragyognak az éjben, fényt szórva magukból, s ezzel reményt adva a lélek éjszakai vándorainak. Közben a hold ezüst hajóként siklik át az ég óceánján, csendes utazásra hívva a gondolatokat. Ilyenkor a szív is kinyílik, mint egy éjjeli virág, befogadva minden pillanat törékeny szépségét.
     A hajnal előtti órákban a sötétség utolsó fátyla is lehull, és a távolban pirkadat festi meg az eget. A fák árnyai lassan megnyúlnak, mint épp ekkor ébredő alvó óriások, miközben a harmat gyöngysorrá fonódik a fűszálakon. Az éjszaka lehelete, egy múló álom elillan, de emlékét magával hordozza a lélek, mint egy féltve őrzött titkot. A nyári éjszakák nem mások, mint azok a titokzatos, csodákkal teli órák, amelyekben a lélek a legközelebb jár a végtelenhez.

TM