A lemenő nap sugarai rózsaszínűre színezték az eget, s közben a tenger, mint egy titokzatos selyemlepel, ölelte a partot. A homokos part puha ölelésében két lélek táncolt, mozdulataik a szél dallamára formálódtak, mint két vándormadár, amelyek egymásra találtak a végtelen égen. A lámpások a homokban, mint apró csillagok a földi éjszakában, utat mutattak az örökkévalóságba, tükrözve szívük dobbanásának ritmusát, mely egybeolvadt a hullámok örök zúgásával.
   Ez az est egy álom volt, melyet a sors szőtt, egy pillanatra, s melyben az idő megállt, és a világ csak kettőjükről szólt. Szemükben a holdfény tündökölt, és a tekintetek, mint két folyó, egymásba ömlöttek, elfeledve a múltat és a jövőt. A nyár forrósága nem csupán a levegőben égett, hanem szívük lángjában is, mely örök fénnyel világította meg ezt a csodás éjszakát, melynek csendjében, a szerelem volt, mi felcsendült, mint a legszebb melódia.

TM