Gyors szélvihar nyargal a tájon,
Megvadult paripaként,
Kit meg nem zabolázol,
Zeng az ég nagy dörrenéssel,
Az ember eltörpül a vihar erejével.
Kegyetlen erővel csavarja a fákat,
Tör, zúz amerre csak járhat,
Villámok csattannak, tüzeket gyújtva,
Nem csitul, kegyetlen a természet bosszúja,
Majd jeget szór fekete fellegből,
Megnyitja az eget, a termés földre dől,
Mint ki jól végezte dolgát, sietve
S tova vonul nagyokat dörrenve,
Hatalmas bosszúját ő is megelégelte.

S örvend a zivatar elvégezte dolgát,
Földre taposta most az ember munkáját,
Jöhet már a nap a tájon szétnézni,
Mindenütt pusztítás, legljobb lenne sírni.

A természet erejét ismét megmutatta,
Mily kicsi az ember, neki van fölötte hatalma.
Elpusztít mindent, ha ő úgy akarja,
Istenem, Istenem, ne így akarjad!
Zabolázd meg a természetet,
Ne ő üljön diadalt,
Segíts az embernek,ne legyen ily kára,
Vedd oltalmadba őt, ne vesszen munkája!

Mosonmagyaróvár.2O12.O7.21.