Kislányom!

Ólom lábon vánszorognak a napok és én sorra megpróbálom túlélni őket. Minden nyűgöm és fájdalmam lenyomom a torkomon. Cammog az idő, nem alszom és ébren sem vagyok. Nappal tompán koppannak az agyamban a gondolatok...éjjel villámként cikáznak. Lerugdossák magukról a Xanaxot is.

Felfordult világban élek. Néha lagymatag dagonyában próbálom magam felszínen tartani. Olykor forog velem a Föld...valaki azt mondta valamikor"...mégis mozog a Föld..."...mégis, de mért is?

Van hogy kínomban felnyögök...állítsátok meg a Földet! Ki akarok szállni...De hiába, mert ez a fránya sárbolygó nem áll meg...Én meg csak esek-kelek az idő(m) végezetéig. Elkeserít a tudat, hogy nem vállalhatom magamra a szenvedésedet, pedig én adtam Neked életet. Ólom lábon vánszorognak a napok, de én bizakodó vagyok. Eddig még minden csatát megnyertél, mert nem vagy vesztes típus. Nemsokára ez a sok szörnyűség emlékké szelídül majd és éljük tovább az életünket. 

Szép nagy családod mindig mindenben melletted lesz, hát ehhez tartsd magad!:-) Szeretünk ez adjon Neked erőt elviselni a megpróbáltatásokat.

Soha ne feledd, Anyu szeret!

Kelt, Érd 2012.09.01.