Odalenn, a Dráva völgyében,
Somogy-ország déli részében,
nincsenek pálmák, csak tölgyek,
sem füge vagy narancsligetek.

Odalenn, délen, a Dráva ölében,
oda van építve a kicsi fészkem,
ha felnézek a kék égre,
vagy az éjszakai sötétre,
másképp pillantok a Fiastyúkra
vagy a Göncölszekérre.

Odalenn, délen, a tölgyerdőkben,
ismerős szél susog bokrok tövében,
ismerem a dűlőutakat, hova vezetnek,
tudtam hozzád az utat kerteknek.

Odalenn, délen megvénült minden,
velem együtt a fák is betegek,
helyet kell keresni fiatal csemetéknek,
hogy egészséges gyümölcs újra legyen,
mely öröm gazdának, embernek,
díszei az édeni kertnek.

Igen, mert odalenn, délen volt egy szerelem,
erdők öleltek, Drávába hullt könnyem,
odalent, délen is megfordult minden,
csak a Dráva folyik régi, ős medrében.

Odalenn, délen, homokdombon, temetői kertben
suttogó hangok neszeznek Holdnak fényében,
valamelyik síron mécses mindig pislákol,
igen, látom, ahogy hazának tartok a sétából,
ilyenkor már nem illik zavarni a holt lelkeket,
csak megtörlöm párásodó két szememet.