Hull a megfáradt falevél,
egy utolsó dalt elmesél,
mielőtt nyugovóra tér,
hallgasd meg, csak arra kér.
Kopár tájra varázslatot,
szürke égre képeslapot,
lábadhoz színes szőnyeget
áld, s melegíti szívedet.
Emlékeztet még a nyárra,
mikor felmásztál a fára,
szakajtottad a gyümölcsét,
élvezted ágai hűsét.
Oly boldogan mosolygott rád
a zsenge levél, a dajkád,
és nem is gondoltad volna,
te voltál a legszebb kotta.
Az összes dalának éke,
rólad szólt minden éneke,
úgy várta a napfelkeltét,
onthassa rád szeretetét.
De hirtelen fájón reccsen,
vége, már nincs, mi megmentsen,
az idő eljárt felettem,
újra a földé lett testem.
Elszökkent az utolsó hét,
és újra beőszült a rét,
idén is elérkezik a tél,
s a mese már a múltban él.
