Zenésített vers

Olyan távol vagy, olyan végtelen messze tőlem.
Indulnék már feléd, próbákat győzhetően,
de csak kitárom karom a feléd szálló szélben,
vigyék hozzád ma is, érted vágyó ölelésem.

Sokszor, csak egy karnyújtás választ el egymástól,
egy tekintet, egy szó, egy lépésben a biztos mozdulás.
A hozzánk simuló valóságos, futó időben, vádol
a szív, és kicsendül belőle hangosan a dobogás.

Forró öled áldozna már szerelmed pillanatának,
és követel, és örökké éltet, mert szent és időtlen.
A nem adott csókok panaszkodnak szád mosolyának--
benned bizseregnek, s ó, hogy égnek édes ízük tüzében!

Csak egy lépés, csak egy karnyújtás, csak egy vallomás,
amit szüntelenül vágyunk, várunk egy életen át,
mindég ujjá születik bennünk ez az örök tűzforrás,
és hogy éget a tüzes gondolat, amikor életünk vágyát

egyengetik a percek, az érzésekben élő, kedves szavak.
Az irányt adó karnyújtásban, az első lépésedben
él, minden ami te vagy. Úgy köt hozzád már az akarat,
és telítődött érzésekkel fut feléd, mint virágillat a réten.

Elmondják úgy, ahogyan van, ahogy mutatja a kép,
az indulásban, az első karnyújtás vágyó ölelésében,
kereső szerelmem, szeretetem fényét indítom feléd.
Szívem sóvárgó üzenetét küldöm hozzád--legyen a tiéd!