Olykor talán a némaság mögött,
sok hangos szó követeli igazát,
de légüres a tér, nem terjed hang,
nem hallani a valóság hű szavát.

Jer elő rejtekhelyedről, te varázsló,
tudod, aki a beszélőt némává tetted,
volna pár keresetlen szavam hozzád,
de kedvem is, hogy leszámoljak veled.

De nemcsak a hangot, mit vetted el,
tévutakra csaltad szerelmem szívét,
hamis képeket raktál elé hosszú sorba,
majd megtévesztve vesztette reményét.

Sírdogált - könnyeit is mind vesztette,
haragúvá és egyre fásultabbá, vált lelke,
bosszúért kiáltott, átkokat szórt szerte,
hát nincs, ki e kómából őt felébressze.

Olykor talán e sok kudarc, szenvedés,
megpróbáltatás, fájó sanyargatás után
jönni kell egy jobb, áldott reménynek,
mikor mosolygödör jelenik meg arcán.

Látod, így harcoltam hosszú éveket érted,
tollam volt a társam, papírlapot kínoztam,
belevéstem, majd provokáltam a szavakat,
majd, ha kinyújtod kezed, azt én csókoljam.