Nevét, a viharos szél után kapta, aki soha nem nyughatott, nem tudott ellenállni neki senki sem. Orkán, a nyughatatlan, félelmet nem ismerő bátor, csődör… Már látszott a sötétben is különleges színe, ami hasonlóan az anyjáéhoz, világos, szinte ezüstösen csillogó, a sörényével együtt.
   Egyelőre a mama rendet rakott az ellés helyén, nehogy valami vadállat szimatot kapjon, és készenlétben kellett lennie mindenre. Hajnalodott. Az erdőben felébredtek a madarak, és nagy hangzavarral adták tudtukra mindenkinek, hogy ismeretlenek vannak azon a tájon.
-   Lassan el kell indulnunk, - gondolta Hercegnő, és ott hagyva az ellő helyet, elindultak most már ketten megkeresni a ménest, ahol be kell mutatnia mielőbb a fiát.
    Az út hosszú volt, de egy vadló ha lábra áll, onnantól mennie kell, sőt futnia is, ha szükséges. Mielőbb el kell érnie a ménest, hogy tudják ők is, hozzájuk tartozik a kis jövevény, a Hercegnő utódja, Orkán, aki a vezércsődör, Nóniusz fia.
    Kicsit lassabban haladtak, figyelembe véve, hogy még csak most gyakorolja a járást, bár ahhoz képest már egészen ügyes. A mama is csodálkozott újszülött fián. Meg kellett mászniuk egy pár magaslatot, ahonnan akár vissza is csúszhattak volna, de Orkán nem véletlenül kapta ezt a nevet. Kitartóan rótta az utat, hiszen ő is kíváncsi volt a ménesre, az apjára. Alig várta, hogy találkozzanak!  A hegytetőről lenézve, meglátták a réten legelésző ménest. Ezen a részen, kényelmesen lehetett haladni a hegy oldalán, így kis pihenővel vágtak neki az útnak.
   Amint közeledtek, egy-egy ló felkapta a fejét, de amint megpillantotta Hercegnőt, nyugodtan legelészett tovább. Orkán szorosan az anyja oldalán haladt. Tudta, hogy most még nem szabad távol maradnia. Hirtelen vágtázó paták dobogását hallották. Nóniusz, aki már egy ideje hiányolta kedvenc kancáját, amikor meglátta, beleszimatolt a levegőbe, és sebes léptekkel közeledett hozzá. Hirtelen lefékezett előttük, és érdeklődve szemlélte, majd szimatolta fiát, Orkánt, tudtára adva a ménes tagjainak, hogy minden rendben, és most már együtt a család.

   A hegyek között imitt-amott egy-egy farm épült. Sokan éltek vadlovak befogásából, amit később eladtak a vásárban. Egyik farmer - Red, aki nem éppen a lágyszívűségéről volt híres, - fent járt a hegygerincen, és lesben állt a gyönyörű ménes közelében. Egyik legszebb ménes volt, ami azon a környéken legelt. Gyakran álmodozott arról, hogy az egészet betereli a karámjába. Igaz, ez szinte lehetetlennek tűnt, de szeretett erről ábrándozni. Időnként elszegődött mellé pár mindenre elszánt fickó, akikkel végig fésülték a hegyoldalakat. Gyakran keresztezték a ménes útját, de amelyik lovat szerette volna, az mindig meglépett előle. Így maradtak azok, amiket el tudtak lasszóval kapni. 
  Az a kanca nagyon ravasz volt. Többször túljárt már a férfi eszén, emiatt aztán nagyon haragudott a lóra. Mintha csak azzal szórakozott volna, hogy őt bosszantsa. Amikor üldözni kezdte, a ló egész közel engedte magához, de nem annyira, hogy a lasszót rá tudná dobni. Amikor már-már beérte, hirtelen eltűnt előle, és egy teljesen ellentétes irányban bukkant fel. Szellem lónak is szokta nevezni, pedig tudta, hogy  egy igen élő, és erőteljes kanca. Mostanában nem látta, és emiatt már nyugtalankodott, nehogy elmenjen erről a környékről, vagy valaki más befogja. Azt már nem! Az az ő lova! Az kell neki! Ravasz gondolatai nem hagyták nyugodni, folyton a megoldáson spekulált.
-  Egyszer, eljön az én időm! – gondolta, sőt gyakran hangosan is mondogatta. Viszketett a tenyere, ha csak arra a szép summára gondolt, hiszen sok pénzt kapna azért a csillogó paripáért.
  A szomszédai úgy gondolták, talán az esze is elment,  amilyen görcsösen, már-már mániákusan ragaszkodott ahhoz a lóhoz. Mondogatták neki, hogy inkább a saját ménesével foglalkozna, mert azokat igen elhanyagolta. Ilyenkor bosszúsan ment a dolga után, de tekintetét alig vette le a hegyoldalról.

Folyt.köv.