ORSZÁGOS TÜKÖRKÉP

Húsz év után is itt feszeng az átkozott múlt jelenléte.
Elnyűtt, roszkabát életű embereket dobál a sors,
mint ezt az agyongyötört öreg embert is,
aki mégis régi, remegő szerelemmel, féltő
babusgató szemmel, életet adó földet simogat.
Talpa alatt - szívében - gyökere bokrából
buggyan ki az életet jelentő zöld fű.

Vetés is lehetne, dús Istenáldás, de ránc-tépett,
sovány homlokán, bánatba fészkelt gondokat
ostoroz a szél. Vére harmatában ő is érzi
az örökös élet üzenetét, de földje szélén, ahol áll
minden reményét befalazta az életét elrabló
negyvenöt év - szabadulna tőle, de már nem lehet...

Áll bánat szakadtan, kevés életével, mint tört
öreg tölgy a vész után, és se ló, se ökör, sem gép.
Az ősi föld vágyik barna, rögös-keze után, ő is
apái hitével szántana, vetne, aratna, ám erejét
kiszívta a kenyeret zabáló város, s a visszakapott
apái földjén, derékig érő gyomban ugatnak a kutyák.

Hetven-nyolcvan éve fájdalmával, gyógyírként
az illatos szélbe hajol, és jobb híján
szomorú istenhozzáddal köszön búcsút
az idén is elmaradó aratásnak...
Átkozott múlt jelenébe nyomorította őt megint az élet,
de lelkében, mint táltosok, valahol az idő mélyén
az újra születő sokak sorsában, e szép napokra
vágyó hazában, aranykalászos életet ringat a táj...

Pásztó, 1992. Június 30.