Jelenetek egy házasságból

Hiába mondod: nem te voltál –
már megint megtiportál.
Nem is úgy volt, csak képzelődök:
nem, nem te vagy a főnök…

Férfi voltam, s most csak nyomokban:
a szerepem romokban.
Te is csak képzeled, hogy nő vagy –
mögötted ott a főhad:

valami mélyen fölzavarta –
mert volt, ki úgy akarta –
kettőnk ősi, isteni rendjét:
oszlik az egyik szentség…

Házasság – őszinte esküvel,
hites hittel kezdtük el,
ahogy elődök ezer éve:
szívért szívet cserébe..

Aztán egyszer csak pelenkáztam,
anya lettem a házban,
s neked a kor parancsba adta:
torz kényszert végy magadra.

Állás, karrier? Szenvedj érte –
most komolyan: megérte?
Rommá torzult lásd a szent viszony,
ellenszenvet zeng iszony

és sírunk az ágyban csendesen –
nem halljuk én sem, s te sem.
Heverünk egyre csak parlagon –
nincs terünk a pamlagon…

Már rég nem vagyok a királyod –
szemedben ott a hályog,
s hogy te lennél a Júliám:
egy idegen úrilány?

Érzed, a testünk is más már –
nem ugyanaz a láz-vár.
Észrevétlen hormont cseréltünk,
mikor egymáshoz értünk?

Tán így leszünk egyre genderek –
véletlen a két gyerek?
Ők már eleve úgy születtek,
hogy nemtelenek lettek?

 2016.06.30. Csorba Tibor