Drága testvéreim! Szívem bő fájdalma
sajog e levélben, mély gyásztól áthatva.
Ki sem fejezhető emberi szavakkal,
amit én most érzek: bánattal, haraggal.
Rám szállt a búbánat, napok óta emészt –
alig tűri lelkem gyászhírtől a verést.
Közben tehetetlen haraggal is küzdök –
kérdezném a halált: mond, téged ki küldött?
Kinek volt útjában, vajon volt-e bűne?
Nem róhat fel ilyet egyetlen betű se.
Úgy szerettem Évát, mintha lányom lenne –
mennyi kedvességet, derűt láttam benne.
Értelmét becsültem, helyt állt a munkában,
bár sok-sok akadály gátolta útjában.

A rák csírája hamar rabbá tette,
sorsának kormányát örökre átvette:
gyermekkorát sötét árnyak riasztották,
kedve pacsirtái elhagyták a kottát…
Félelem költözött szíve közepébe,
s csak szürke éveket kínált fel cserébe.
Azok a férfiak, akik ismerhették,
úgy éltek mellette, akár egy-egy vendég –
nem értették búját, hideg csókot adtak,
le sem ültek nála, máris elrohantak.
Vajon van-e gondjuk emlékezni rája,
bántja-e a lelkük szép arca hiánya?
Biankó csekk volt az élete. Istentől
ezt kapta, s egy tollat: töltse ki hitekből,
győzni akarásból – ha erővel bírja
(könnyét majd a magány csendesen elissza).

Kegyes is volt hozzá – már nem is remélte:
végre földi csodát tett az Isten érte.
Mielőtt az évek számára kiteltek –
meglátogatta őt egy tündéri gyermek.
Lelke kivirágzott, arany szirmot hajtott –
megkapta a sorstól, amit úgy óhajtott.
Mert a gyermek volt, ki megmenthette volna,
gyógyírt, végső reményt keresztjére vonva.
Mint a menny hírnökét angyalok sorából –
Ivánkát úgy várta, s kapta a csodától.
Szeretete kútját bő forrás táplálta:
Ivánkára hullott virágzó hálája.
Féltette a széltől, óvta napsugártól,
még télre is tett el fiának a nyárból.
Olyan édesanyát keresve sem lelni,
mint amilyenné vált, s nála ez nem elvi
kérdés volt – az ösztön ősi minősége
bírta rá a szívét szeretet-bőségre.

Lám, az élet olykor hátat fordít annak,
kinek reményt adott – szép hitben ringat csak,
majd kegyetlen tettel csapást mér ki rája –
hisz ő a „lenni, vagy nem lenni” királya.
Ami várható volt: belemart a rákja,
idegen erővel tépte, zúzta, rágta.
Gyilkos kódja kinyílt – áldozattá tette
szép fiatal testét: ott nőtt vaddá benne.

És ti szülők, ti jók, sorsnak mostohái,
kiknek pellengérre kellett sokszor állni,
kik a rákkal szintén háborúban álltok:
hogy viselitek ezt, szeretett barátok?
Bűntudat emészti az anyai lelket,
mert nem volt erélyes? Annyi kellett
volna, csak meggyőzni Évát, hogy van módszer
a kórra, mi segít? A nagy bajban szót kell
fogadni, s a gyógyszer, az orvosi tudás
megmenti? Nem kérte, s jött a földindulás.

Gyászoló szülők és árvult kicsi gyermek –
benneteket égi jótevők figyelnek.
Fájdalmatok enyhül, a sebláz alábbhagy;
persze viszontlátni őt még egyszer, a vágy nagy…
Legyetek erősek – kötelesség terhe
rajtatok: valaki vár, hogy az életre
kellő erőt kapjon, és joggal kívánja:
csak ti vagytok neki, s ezt tudja Ivánka.

Búcsúzom tőletek mélyen megrendülve –
adjon az Úr enyhet friss, vérző sebünkre.
Gondolatban sokszor fogom a kezetek –
írjatok majd ti is! Most isten veletek.

 2017.02.05.  Cs.T.