Hajnalban láttalak,
suhantál ott a fák alatt,
a köd, mint könnyű, szép selyem,
lebegett a harmatos réteken.

Lépted a széllel lágyan összefolyt,
s mögötted az erdő suttogva dalolt,
a fák az ég felé nyújtották karjaik,
őrizve titkom az örök hajnalig.

Ezüst lombok közt ébredt a fény,
s Te úgy jöttél felém, mint kósza remény,
smaragd takaróként feszült a vidék,
hol találkozott bennem ott föld s az ég.

Lombok közt az ég is ezüstfolyóvá változott,
melyen sok csillag csónakkal megállt, s ámulva csendesen álmodott,
szemed két mély tó volt, s bennük a nyári ég,
partján álmaim ültek, mint mi ketten ott, akkor, rég.

A percek hófehér galambként szálltak el,
s a csend olyan volt, mint szívemre borított örök lepel,
elsuhantál, de a csoda itt maradt,
mit láttam én, ott a fák alatt.

Hajnalban láttalak,
suhantál ott a fák alatt,
a pirkadat bíbor kendőt szőtt eléd,
s a fény egy halk imát dúdolt feléd,
lombok közt az idő is megpihent veled,
s én halkan suttogtam szép neved.

Mosolyod napsugár volt harmatos réteken,
s nyomában ezer álmom kelt új útra,
éreztem, irány a végtelen,
szemedben nyári égbolt kéklett csendesen,
s a szél virágport hintett aranylón, kedvesen.

Virágok közt is a szél szerelmes dalt zenélt,
s minden falevél egy titkos szép mesét mesélt,
szemedben két csillag ringott csendesen,
s én elvesztem bennük újra, s újra, kedvesem.

S ha majd egyszer az évek ezüsttel hintenek,
én akkor is várlak hajnalban,
s ott leszek veled,
hallom majd hangod,mint puha szellőt nyári esteken,
mely végigsimít gyengéden fáradt lelkemen.

Mert ott a fák alatt maradt egy halk varázs,
egy érintés emléke, egy kis parázs,
s ha egyszer elhalkul minden földi nesz,
s az alkony árnyékából csillagos este lesz,
én akkor is őrzöm majd szívemben csodád,
hogy szerethettelek, s két szemed mosolyát.

Bár elillant az élet, mint egy múló pillanat,
mosolyod beleégett szívemnek falába,
s én örökké várni foglak
ott, a fák alatt.

TM