A hangjuk még visszhang
a szoba sarkában,
mint elfelejtett dallam,
mi szívünkbe van zárva.
Aztán lassan ráébredsz,
üres a ház,
most te lettél egy életre árva.

Az ajtó bezárult,
a kulcs elgurult a porban,
s mi ott állunk félve,
a mi lett volna korban.

A szeretetük várfal volt,
bástya és tető,
mely felettünk feszült,
amíg volt rá még idő.
Most fedetlen fejjel,
a puszta ég alatt
számoljuk a perceket,
s sajnáljuk az időt, mi végleg elszaladt.

Az ölelés már csak ledőlt híd,
mi a semmibe ér.
A mondatok, folyók,
mik már nem torkollnak a tengerbe.
A kéz, mi fészek volt,
üresen maradt örökre.

Mert csak ők tudtak ránk úgy nézni,
mint tiszta forrás,
melyben nem volt érdek,
se gőg, se rontás.

Gyermeknek láttak,
mikor már megőszült a hajunk,
s most, hogy nincsenek,
csak árnyékok vagyunk.
Késő a szó,
ha már csak a szélnek mondjuk,
s késő az érintés,
ha csak a csendet fonjuk.

Hiányuk egy soha ki nem alvó fáklya,
mi utat mutat,
már örökre a szívünkbe zárva.
Amíg még élünk,
bennünk léteznek tovább.
Sajnos már nem tudjuk megtölteni soha
az ottmaradt szavakkal
azt az üres szobát.

TM