Pál bácsi nagy természetű ember hírében állt. Mondják, igen szerette a fehérnépet. Hacsak tehette, - elmaradhatatlan pipájával a szájában – kiállt a házuk elébe, onnan nézegette az előttük elhaladó asszonyságokat.

  Azok - akár a boltba mentek vásárolni, akár a szőlőbe dolgozni, - ott haladtak el előtte. Szemeit jólesően legeltette rajtuk.
    Ma mégiscsak egy asszonykára várt. Többször hallotta már, hogy Márikának az ura igen hitvány ember  Jobban szereti a demizsonban lévő nova bort, mint asszonyát. Pál bácsi szíve megesett szegény párán. El is határozta, amint lehet, ő kárpótolja majd Márikát, mert az mégsem járja, hogy egy ilyen szemrevaló teremtés csak úgy elkallódjon. Aképp gondolkodott, bizony neki pótolnia kell a hiányosságot!
    Egy napon, mikor meglátta, hogy jön Márika - nagyot szítt a pipájába – és rákérdezett:

- Merre tartasz Márikám?

- Dolog van a szőlőben. Oda…

- Hát Ferke nem tart veled?

- Az már megint hever a vályuban, a marhák előtt, - legyintett Márika.

- Osztán nem köllene egy kis segítség?

- Hát rám férne, de nincs aki segítsen, - így Márika!

     Gondolta Pál bácsi, itt lehet most az idő. Asszonya éppen oda van a nővérénél valami fontos pletykapartin, talán segíthetne valamicskét ennek a szegény Márikának.
     Leszaladt hát megtekinteni a Ferke állapotát, aki valóban a vályúban feküdt. Szólítgatta, megcsavarta az orrát, de a mi Ferkénk csak Márika szavait igazolta. Olyan eszméletlen állapotban heverészett, hogy nyögni is alig tudott.

Így esett, hogy Pál bácsi nyugodt lélekkel elindult a szőlőhegyre.

   Minden valamirevaló szőlősgazda szőlejében ott állt a présház is. No hát ebben az épületben tartozékként volt egy lésza, különös tekintettel arra, hogy ha a férfinép megfárad a munkában, néha a pohár emelgetésben, akkor kicsit le tudjon dűlni, kipihenni a fáradalmakat. Pál bácsi tapasztalatból tudta, hogy a lésza más célokra is igen kiváló alkalmatosság. Majd valahogy odacsalogatja Márikát.

    Nem kellet csalogatnia, mert Márika épp a présházban vetkőzött, mert a nap egyre jobban kezdett tüzelni. Pál bácsi a résnyire hagyott ajtón leskedte szépséges idomait. Nem bírt magával. Beosont óvatosan.

- Ejnye de gyönyörű is vagy te Márika!- lihegte az asszonyka nyakába. Csupa vétek egy ilyen szépséget hervadni látni.

- Hallja még meglátnak!

- Kicsoda? Nincs itt egy teremtett lélek sem. Ha félsz, bereteszelem az ajtót.Te gyönyörűség, nagyon kívánlak ám! Hadd gomboljam ki a ruhádat, hadd lássam a melleidet, - és közben szemeit, száját, orcáját csókolgatta Márikának. Az bíz ilyen szép szavaknak, tetteknek, nem tudott ellenállni, hiszen ekkora kívánalomhoz nem volt hozzászokva. Már mindent engedett.

   Pál bácsi lehúzta őt a lészára, hogy a szerelmeskedést ott folytassák. Érezte Márikán is a vágyakozást, és ez kissé megbolondította. Elveszítette óvatosságát. Mert bizony gondolnia kellett volna arra, hogy ezt a lészát Ferke barkácsolta, a saját nyeszlettségére szabva. Szóval a lésza összerogyott! Az idill odalett!

     Egy rigmus született a sztoriól, de az is lehet, hogy ez egy másik történet:

Egyszer vótam nálatok
Leszakadt az ágyatok
Recsegett, ropogott,
Még a sz...r is kopogott

    Hogy aztán Pál bácsi még kísérletezett- e a baklövés kiigazítására, arról nem szól a fáma. Rossz nyelvek szerint, viszont, összerogyott ott más is! Ferke alkalomadtán ezért a trehányságáért Pál bácsitól megkapta a magáét, mondván: ha már az ember nem műveli rendesen a saját kiskertjét, legalább a kellékekre legyen gondja...