Késő délután jártam arra,
a nap sugara búcsúzott,
egy padon ültem egyedül,
amikor megszólított.

Kivitte a kiserdőbe
eltemetni a kutyát,
most leült, arra gondolt,
mond érte egy imát.

Megérdemli, jó barát volt,
sok évig a társa,
ő volt, aki minden este
úgy haza várta.

Most maradt az egyedüllét,
üres lett a lakás,
de ahhoz már bizony öreg,
hogy vigyen új kutyát.

Kalandozott gondolatom,
nekem is volt régen,
ott ugat a bárányoknak
fent a magas égen.

Vigasztaltam, ahogy tudtam,
hogy legalább szabad,
de hiába bizonygattam,
kevesek a szavak.

Összeszorult szívem tőle,
szeretetét látva,
bámultam csak könnyes szemmel
egy éjfekete árnyra.