Pályázatra
Hazámat ringató drága
magyar föld, Anyám!
Gyermeked lettem,
lelkembe, rejtettem
mindent, ami te vagy,
a kincset érő szavakat--
ma még kiejthetem neved, Hazám!
Véráztatta földön, halottak
tetején járunk, vészes jelek
közlik a hírt -- múltunkat
könnyekkel ismétli a jelen.
Most, amikor remény gyógyít
jövőt, peng a kés földbe taposott
életünk ideg húrjain.
Nézem életet áldozó, tűrő néped.
Hazám, aranyba, és alvadó
vér-feketébe forognak a képek.
Rögzített történelemben
cukrozott demokráciát nyelünk,
látod, nemzetet, nyelvet sorvasztó
riadalomban él fiad, a magyar.
Napok fátyolos üvegén át,
vagy amögött talán?
Oly mindegy!
Látókat vakítanak
célt követő, markoló érdekek,
míg a porba sújtottakat nem
szánja csak az emlékezet.
A horizont alatt bénít az idegen
eszme, és százezrek vágják el
a köldökzsinórt. A létezés
peremére lökték őket, s hiába
markolnak az égbe, kényszerük
arcukra írva--rémületük kínja
ég útjukat jelző kopjafák között.
Sokszor kiejtettük neved, Hazám,
de ahol mindég véres a jelen, ott
mindég vért jegyez le a történelem.
S amikor erőszakra feszül az áldozat
a lét kérdésében a holnap
--gyermekeid számára--
milyen életet, jövőt tartogat?
Tülekedő forgás szegélyére
sodródva, kincses szavakat,
családi fészket siratunk.
Romba roskadt ház előtt,
szelíd érzések vágyát vadítják, s a
szegénységbe kényszerítik az életet!
Földeden új lovagokat hajszol az érdek.
Hazám, valahol kockát vetettek fölötted,
s a régi könnyek felett, új fesztivált
tart a jött-mentek nemzedéke.
Elpattant húr utórezgése ez már,
megtört varázslat szála--Hazám,
szétszedett nemzettested fölött, Vajk,
és Koppány még most is vívja harcát.