Búsan ül a lányka egy szőke part kövén,
Könnyeit hullatja, de nem fárad el szegény.
A nyárfa rezge levele meghallja zokogását,
S megkérdezi rezzenve a szomorú bús leánykát.

Bús leány, szép leány, miért keseregsz te?
Úgy zokogsz, úgy sírsz, a szívem szakad bele.
Feledd el bánatod, nézd a szőke partot,
Mennyi tarka virág szemed elé tárul.

Nem szól a bús leány, csak hullnak gyöngyei,
Kebléről az arany gyűrűjét el nem engedé.
Úgy szorítá azt, mintha élte volna az,
Ám feje fölött körözni kezd egy nagy fekete Sas.

Leszálla a madár, lépked jobbra-balra,
Egyszer csak a lány kezéből gyűrűjét kikapja,
Fölrepül messze, föl a Napkirályig,
Bedobja a gyűrűt, be a Naphosszáig.

Jajgatá a bús leány: Add vissza gyűrűmet!
Abban van, abban van zöld szemű kedvesem.
Jer, vissza Sas madár, repíts fel az égig,
Elmegyek én onnan, el a Napkirályig.

Földre száll madarunk, jobbra, balra lépked,
Karmait belevési többször is a földbe,
Kettényíl a föld, gyomrából láva szök,
Tüzes gödreitől furcsákat nyöszörög.

Ki vagy te bús leány, ki merészen állsz ott?
Jajgatásod áthallatszik túl a szivárványon.
Zöldszemű kedvesed úgy lészen csak való,
Ha hozzám jössz, s gyűrűdet e tóba be is dobod.

Add hát az aranyat, olvadjon, izzék,
Szerelmed szeme ismét legyen zölddé,
Teste is keljen föl, ne fogja az átok,
Boszorkány varázsa tűnjék el - magától.

Adnám én, adnám én, de Napkirály kezén van,
Naphosszáig kell mennem, hívd a Sas madarat.
Jő a Sas, ímmel-ámmal lépked, térdre rogy
És a bús leány rámászik, s a hátára rátérdel.

Fölrepül a lánnyal, fel a Napkirályig,
Napkirály udvaráról el a Naphosszáig.
Ott ül a Napkirály, trónja széles, ékes,
Ám kezén a gyűrűt nem látni vélte.

Megszólal a leány kérlelő hangon:
Te Napkirály! Napkirály! Hol az én galambon?
Ki vagy te Emberarc? Ki hozott fel ide?
Egy madár van itt, ő a Sas gyermeke.

Ismerem azt a Sast, ellopta gyűrűmet,
Abban él Napkirály, az én egyetlen szerelmem.
Erdő mélyén jártunk, egy rút banyát láttunk,
Hozzáért kedvesem, s fogott is az átok.

Gyűrű lett, fényes, aranyba mártott,
Őt szorongattam keblemen az erdőtől távol,
S míg zokogtam, jött a Sas, kikapta kezemből,
Add vissza nékem szívbéli szeretőm.

Adnám én Emberarc, de elvette a bátyám,
Túl az Óperencián van a te egyetlen mátkád,
Hívom a madarat, szálljon véled oda,
Találd meg gyűrűdet, történjen csoda!

Száll a Sas, repülnek, domb felett, víz felett,
Egyik nap reggel, másik nap este lett.
Elérnek végül túl az Óperenciához,
Óperenciának üvegablakához.

Beköszön a leány, jó napot, jó napot,
A Napkirály küldött, add vissza vagyonom.
Add vissza gyűrűmet, én drága kincsemet,
Ő az én zöldszemű, egyetlen szerelmem.

Adnám én, adnám én, de elvitte a néném,
Odafönt lakik ő a szivárvány szélén,
Hívd a Sas madarat, repüljék föl veled,
Találd meg ez egyszer szerelmes kincsedet.

Szállnak égről földre, földről fel az égig,
Felhőkön keresztül a csillagok színéig.
Elhagyják a Holdat, a tejúton járnak,
Míg meglátják ezen túl sarkát a szivárványnak.

Ó, te Szivárvány! Ó, drága Néném!
Jöttem kedvesemért, jöttem a gyűrűmért,
Add vissza kezembe, hadd csillogjon nékem,
Benne él kedvesem, ő az én szerelmem.

A Szivárvány így szóla: -" Fogd hát eme gyűrűt!
Dobd a tűztóba, de ne menj feleségül!
Majd én ott leszek a Napkirállyal együtt,
Segítséget kérünk Szellő testvérünktől.

Úgy is lett, halljátok! Jött a Szellő testvér,
Kifújta a bús leány egyetlen szerelmét.
Bezárult a föld gyomra, zsenge fű termett reá,
Íme, azon állt a zöldszemű, és a bús leány.

De nem volt már ő bús, de hogy is lett volna,
Hisz' drága szép szerelmét két karjával fogta.
Csókolta, ölelte, zöld szemét nézhette,
Együtt dobogott a két szív, együtt, s egyszerre.

Szivárvány tündökölt fenn a magos égen,
A Napkirály fénye mellette ragyogott szépen,
Majd szellő suhant át, hegyeken, völgyeken,
Pacsirta dalolta ezt a szép éneket.

Budapest Klinika, 2023. december 17.