Ül a padon, mellette kis csomagja,
karját szorosan maga köré fonja.
Nem szól senkihez, alatta a tócsa,
nincs semmije, ez a pad az otthona.

Szemében már nem is csillog az élet,
arca fakó, haja fénytelen tépett,
csak ül naphosszat, alig-alig mozdul,
soha nem kér semmit, soha nem koldul.

Nincs barátja, családja? Nincs gyereke?
Miért nem törődik már senki vele?
Mellette csak elmennek az emberek,
közönyösek lettek, vagy lelketlenek?

Talán már réges-rég megszokássá vált,
a látvány, hogy a pad ma ágyként szolgált,
akinek van miből házában élni,
sose jár így, biztosan azt reméli.

Ha holnap majd arra jártok emberek,
egy pici jót még neki megtegyetek,
menjetek be a kicsi sarki boltba,
olcsó kenyér, kolbász, fér a szatyorba.

Nem baj, ha nem szól, de a szeme beszél,
gondolatban máshol jár, titkon remél,
ahol szép az élet és könnyű a lét,
talán oda, hol sokkal kékebb az ég.