Ráncos arcán múló idő,
csendesen ül, hallgat,
nem tudni, hogy örül vajon
az újabb, hosszú napnak.

Körme sárga a dohánytól,
oly sok éve szívja,
megnyugtatja, elfoglalja,
míg tüdeje bírja.

Egyedül van, senki nincsen,
aki meghallgassa,
levest főzzön, gondoskodva,
ruháját kimossa.

Kiül hát egy üres padra,
a közeli parkba,
semmi nem lesz sürgős többé,
a munka nem hajtja.

Dolgozott ő épp eleget,
belegörbült háta,
ízületét, minden csontját
kiszívta a bánya.

Pihenteti testét, lelkét,
langyos őszi napon,
múltjára így emlékezni,
jólesik a padon.