Palotát szőttem magam köré
árvalányhajból, pókfonál selyméből,
fecskeszárny röptéből, tücsök ciriplésből,
hét torony őrizte,
tégláját harmat s hópehely ötvözte.
Életöröm töredékpercei adták belső fényét,
és távoli csillagok ragyogtak összetört tükrében,
megsokszorozódva, mintha még élnének.
Szél járt körülötte,
szerelmes szemrebbenések,
rózsák suttogása, dalok némasága,
ölelésre tárt karod mozdulatlansága.
És egy szombaton villám csapott
a szerelem tornyába.
Rókák állította csapdák bújtak meg a rózsakertben,
kanapén elnyúlva, közönnyel nézték hercegem,
ki birodalmáért sárkányokkal küzdött,
fájdalmat nyelt, dolgozott, verejtékben fürdött,
de jó szót sem kapott.
Felém indult akkor, pihenésre vágyva,
Még hallottam hangját,
összetört szavait, a távolság, mint forgószél, zilálta.
Nem jutott el hozzám.
Még aznap éjjel kék fecskévé válva,
palotám fölé szállt, énekelt szívemnek,
és a Földet szelíd méltósággal, csendesen elhagyva,
örök szerelmét még tenyerembe csókolta,
és ahogy ígérte, utolsó leheletével is nekem adta.
Palotát szőttem magam köré,
árvalányhajból, pókfonál selyméből,
fecskeszárny röptéből, tücsök ciriplésből,
hét torony őrizte,
tégláját harmat s hópehely ötvözte.
Életöröm töredékpercei adták belső fényét,
és távoli csillagok ragyogtak összetört tükrében
megsokszorozódva, mintha még élnének.
Szél járt körülötte,
szerelmes szemrebbenések,
rózsák suttogása, dalok némasága,
ölelésre tárt karod mozdulatlansága.
2025. szeptember 21.
TM