Úgy tekint a múltba,
maga elé meredve,
mint ki csak közelre lát,
 - mégis látom szomorú szemével
minden búját, bánatát.

Fejében nincs kavarodás,
már minden csomót kioldott,
bár lépni sem tud, lába reszket,
mégis bejár hegyet s völgyet.
Nem valódit – lelkit.
Magasat és mélyet,
mennyeit,
és sok apró poklot.

Nem szól.
Arcán egy halvány fintor,
feltörő sóhaját észre sem veszi,
a szoba négy sarka titkon elnyeli,
miközben öklébe szorít
egy maroknyi néma csendet.

2025. április 23.

TM