A nő lassan lépett a kavicsos úton. Kabátja gallérját felhajtotta, mintha a köd ellen védekezne, pedig az csak simogatott. Megállt a padnál. Nem ült le azonnal - előbb végignézett a vízen, mintha keresne valamit. Egy régi mondatot, talán egy nevet, amit a Duna elvitt. Leült. A faágak fölé hajoltak, mint öreg kezek, amelyek már nem szorítanak, csak emlékeztetnek. A pad nyikorgott egyet, ahogy helyet adott. A nő nem sírt. Csak figyelt. A víz lassan mozgott, mintha maga is gondolkodna. Aztán felállt. Nem vitt magával semmit - csak a csendet, amit a pad adott neki.
A nő hazatért. A kabátja még magán hordta a part illatát - nedves avar, víz, egy csipetnyi fenyő. A lakás csendes volt, mint a pad, csak a fűtés halk zúgása emlékeztetett arra, hogy bent már más idő van. Levette a cipőjét, és mezítláb lépett a hideg padlóra. Az ablakhoz ment, ahonnan látni lehetett a Duna egy szelíd kanyarulatát. Most köd borította, mintha a folyó maga is elbújt volna. A nő nem kapcsolta fel a lámpát. Csak állt ott, és figyelte, ahogy a világ lassan fehérré válik. Az első hó nem esett - még nem. De a levegőben már ott volt a várakozás. Mint egy mondat, amit még nem mondtak ki, de már mindenki tudja. A nő leült az íróasztalhoz. Elővett egy üres lapot. Nem írt rá semmit. Csak nézte. A pad emléke ott volt benne - a faágak, a kavicsok, a víz. És most ez a lap is pad lett. Egy hely, ahol meg lehet állni. Le lehet ülni. És talán egyszer majd írni is.
Másnap reggel a nő korán ébredt. Nem az óra keltette, hanem a fény - az a különös, szórt világosság, amit csak a friss hó tud hozni. Az ablakhoz lépett, és látta: minden fehér. A Duna partja, a pad, a fák - mintha egy új lapot terített volna rájuk az idő. Felvette a kabátját, de most nem húzta fel a gallért. A hideg nem volt ellenség, inkább emlékeztető. Kilépett az ajtón, és a hó alatt roppantak a kavicsok. A levegő tiszta volt, szinte zene nélküli csend. A padhoz ment. Most fehér takaró borította, de ő leült rá. Nem törölte le. Elfogadta, hogy az új évszak már itt van. A Duna lassan mozgott, mint egy gondolat, amit nem kell siettetni. A nő elővett egy kis füzetet. Nem az üres lap volt benne, hanem egy régi vers. Elolvasta. A szavak most másként szóltak - mintha a hó új jelentést adott volna nekik. Aztán írni kezdett. Nem sokat. Csak egy mondatot:
"A csend néha válasz."
A nő még mindig a padon ült, mikor halk léptek törték meg a csendet. Nem nézett fel azonnal - a hó roppanása ismerős volt, de most más ritmusban szólt. Valaki közeledett. Egy férfi. Kabátja sötét, sapkája mélyen a homlokára húzva. Nem sietett. Megállt a pad mellett, nem szólt. A nő lassan felnézett. A tekintetük találkozott, de nem történt semmi látványos. Csak egy pillanat, amelyben két magány összeért. A férfi biccentett, mintha azt mondaná:
"Ismerem ezt a csendet."
A nő visszabiccentett:
"Én is."
A férfi leült - nem a padra, hanem a hóra, kicsit távolabb. Nem akarta megzavarni a nő világát, csak mellé ülni, mint egy gondolat, amit nem kell kimondani. A Duna lassan mozgott, a fák némán figyeltek. A nő elővette a füzetét. Írt egy új sort:
"Van csend, amit ketten hallgatnak."
A férfi nem kérdezett. Csak ott volt. És ez elég volt.
A férfi lassan felállt, megveregette a kabátját, és leült a pad másik végére. A nő nem mozdult, csak oldalra fordította a fejét. A hó halk volt, de a csend már nem volt magányos.
- Régóta jársz ide? - kérdezte a férfi, hangja mély, de nem tolakodó.
- Nem tudom. Talán nem az idő számít, hanem hogy mit keresek itt - válaszolta a nő.
A férfi bólintott. - Én is így vagyok vele. Van, hogy csak ülök, és hagyom, hogy a Duna gondolkodjon helyettem.
A nő elmosolyodott.
- Akkor talán ugyanazt keressük.
Egy ideig nem szóltak. A víz lassan mozgott, a fák árnyéka elnyúlt a hóban. A nő elővette a füzetét, és megmutatta a sort, amit előző nap írt:
"Van csend, amit ketten hallgatnak."
A férfi elolvasta, majd halkan hozzátette:
- És van szó, amit csak a csend után lehet kimondani.
A nő becsukta a füzetet. Nem kellett több. A mondat megérkezett.
2025. október 16.