ebben az őszi zivataros nyárban
tavaim partján botladozva sután
kiszédülve az embertelen tájba
vágyok a Napom melege után
egy magányos kőre letelepedtem
homlokát fedi alga tarka halma
mi ketten némán számkivetten
mozdulni testünknek sincs már hatalma  
ki tette vele az idők kezdetén
hogy ő is bánatát búsan takarja
mily hatalmas Isten vagy űrbéli lény
belénk mart fagyos telek karma
kizökkent a kor felette felettem
és találkoztunk a vizek fövenyén
kővé dermedünk lassan mindketten
pórusainkon nem fér be már a fény
nézünk hallgattunk egymásra meredten
a kőszemével látom a világot
melyet nem csak a nagy kezdetben
a teremtő még most is tovább alkot
moszatos fülével hallom a vízmorajt
indulnék de már nem mehetek
keményen szilárdan túlélni a bajt
mikor rám omlanak a gonosz terek
kőbőrével érzem ha tavasz kihajt
megnyílnak néha a mély időtárnák
felvillan a vég a kezdet és a rajt
látunk óceánt ceteket és márnát
vijjog kacag rajtunk egy kósza sirály
cserélgeti felhőgúnyáját az ég
a világ vágya a végtelen viszály
kitágul beszűkül a messzeség
közeleg az ember utáni béke
váltom testem bazaltra vagy márványra
türelmesen várok idők végére
partra vetetten én is kővé válva
ebben az ősziesen esős nyárban
lökve sodródva világunk peremére
a tó a kő és én is mi mindhárman
kőkorszakokat átélve átégve

követjük a Napot a semmiségbe.

2014. 08. 09.