Petőfi Sándor a sírodat ássák –
hol elföldelnek, máskor meg kibontják.
Csontjaid halmán új tudományt szőnek –
pro-kontra bandák túrják szemfedődet.

Mondd: meghaltál-e véres Segesvárnál,
mint hogy kívántad: harcban, mit vártál?
Muszka szuronytól, vagy orv osztrák tűztől?
Miért nem lettél egy a sok űzöttből,

akik sásban és nádban bujdokoltak,
s lettek hősei későbbi koroknak?
Miért nem lettél győztes magyar huszár
végső csatában hol a pokol: muszáj?

Mondják, akik kétlik a halálod:
sebesült tested élt még – úgy találtak
rád csatamezőn. Rebegtél-e imát:
Istené legyél, s ki testéből kilát,

kiált egy végsőt: „hagyjatok itt halnom,
emelkedjen szent áldással sírhalmom
magyar földön”. Fehéregyházán, hol
Hrúz- és Petrovics-háztól  messze, távol.

Azóta keresnek nemzedékek sorra,
hová rejthettek el: vízbe, vagy porba?
Csak emlék maradt belőled és versek,
mik megőrizték a magyar keservet.

Mondd Istenedre: úgy szekérre tettek,
mert nem szúrtak le – itattak, etettek,
s lettél hadisarc – küldtek Barguzinba,
hol lassan ver időt az ingaóra?

Ott csontig hatol a hideg kínzó nyila –
új otthonod lett vézna fa kalyiba.
Lettél muzsik, mint hogy a cár rendelte
száműzetésben, s a neved csak feledte

Júliád. Szegény hű Petőfi Sándor!
Érezted vajon, mikor magyar vándor
vetődött arra, s kiásta sírodat
mondván: te vagy, ki kínokat

éltél, majd hívtad a várt, kegyes halált,
míg az profánul, szürkén rád nem talált.
Őrzött csontvázad megannyi verset is –
hogy mese volt-e? Talán. Ez messze visz.

Ki vagy te, csontváz? Farkasfoggal, női
koponyával? Ki tudja? Fel fog nőni
a nemzet ehhez? Feledünk, s temetünk!
Magyarok vagyunk: mindig ez jár nekünk

Gyula 2015. 07.16.