Mily bölcs, bőkezű a teremtő,
ahogy tágul, sűrűsödik az idő,
és egyik pillanat  másik után jő,
akár egy ködös, francia kikötő,

távlatok, remények, és nincs kerülő,
a felettünk tornyosodó felhő,
ájait feltáró, pőre delnő,
kinek bőrén parázna szeplő,

amint arcunkat éri a szellő,
álomszerű és mégis hihető,
dimenziókon derengő, lágy erő,
tán, ezt látta Manet, az impressziót festő,

Nem számít az évek komor súlya,
egyik perc belehal a másikba,
a részeket a szem összesimítja,
a világot egységben láthatja,

mint az öröklét örökletes titka,
a végtelen életet sugall a paletta.
Ezer formában oldódó pontnyi fények,
röpke évmilliókról mesélnek,

a mán, a holnapon átvibrál a lélek,
kudarcot vallanak a pondrók és férgek,
az ember az élettől mi egyebet kérhet,
magába zárhatja az illanó szépséget. 

2013. október 13.

A kép Edouard Manet alkotása