Fáradt lelkem
fagyott pillangó,
dermedten pihen.
Szárnyam hímpora
sorra lekopott
hosszú évek
röptei alatt,
s elszaladt
életem java.

Éveim sora számtalan
boldog, boldogtalan
órát hozott, s
terheket hordozok
lelkemben,
miközben feledem
a szárnyalást
és most mint
jeges fehér palást,
béna szárnyam
ólomként lehúzza vállam.

Vacogva fázom
kezed hevére vágyom
és várom a tavaszt.
Lebbentse meg
még egyszer szárnyam
a lágy szellő.
Uram ugye eljő 
újra az a nap?

Csak pár percet adj!
Utána szárnyam ott hagyom
kiszáradt szomorúfűzfa 
csontváza alatt.