Felnéztem a konyhaszekrény egyik polcára, és szembe mosolygott velem egy kis formás, piros fazék, a reá eső villanyfényben talán még kacsintott is egyet-kettőt. Ennek a szívemnek kedves edénynek különös varázsereje van.

   Emlékszem, ahogy édesanyám az akkori ABC bolt kirakatában felfedezte ezt a csillogó-villogó piros fényű fazekat. Mondanom sem kell, szerelem volt ez az első látásra! Ugyanis ettől a pillanattól kezdve gyűltek az apró érmék egy csészében, hogy egy szép napon rendelkezésre álljon eme edény ára.
   Más világ volt az akkor. Sok minden állt a vágyak beteljesülésének útjába, hisz szigorú sorrend szerint osztották be a családok - köztük mi is - azt a pár száz forintnyi fizetést, és ha maradt belőle, azt lehetett félretenni a vágyott dolgokra.
   Ám egyszer eljött a nap, amikor édesanyám büszke mosollyal tette le az asztal közepére a szerzeményét. Emlékszem, olyan öröm csillogott a tekintetében, amelyet csak igen ritkán láttam. Az új szerzemény felkerült a spájz legfelső polcára, gyerekkezektől messze álldogált ott, teljes biztonságban.
   Valahogy úgy hozta az élet, hogy ez az új fazék nem lett felavatva, nem főtt benne étel, hisz voltak más fazekak, amelyek derekasan szolgálták a ház asszonyát, ő volt a biztonságos tartalék, a „megérdemlem érzést” megtestesítő tárgy, amely - újra és újra, egy-egy frissítő mosogatás után - felkerült a legfelső polcra.
   Így telt el egy-két év, mikor is külön költöztem édesanyámtól és megkezdtem önálló életemet. Anyukám egyik szeme sírt, a másik nevetett. Sírt, mert a kicsi unokája már nem lesz vele minden áldott nap, és nevetett, mert jó irányba indultunk, városi iskolában tanulhat az ő szeme fénye, és számomra is kényelmesebb lesz, hogy nem kell ingázni a munkahely és a lakóhelyem között.  Hol sírva, hol nevetve pakoltuk össze, amit majd magammal vittem. Segített a három húgom és anyukám is. Fuvar is könnyen akadt. A lakást már az előző napokban kitakarítottuk, függönyöket feltettük, előkészítettünk mi már mindent a beköltözéshez egy egyszerű garzonlakásba, amit albérletbe sikerült kivenni.
   A nagy nyüzsgés, forgás, pakolás után szokatlan volt a csend. Rakosgattam ki a dobozokat, bontottam a csomagokat, hogy minden a helyére kerüljön.  …és ekkor jött a meglepetés; az egyik dobozból gondosan körbepárnázottan ott mosolygott rám édesanyám piros fazeka. Kiemeltem a helyéről, két kezembe fogtam, magamhoz szorítottam, és csak hulltak a könnyeim. Azt adta nekem az én drága, jó anyukám, amire annyira vágyott, és amit magának is oly nehezen szerzett meg, és amire annyira vigyázott. Igazi kincse volt a szívének, és most az enyém lett. Ki nem sírt volna az én helyemben?

   Ez az ajándék 36 éve van velem. A színe rég nem a régi, a zománc is eltűnt róla, itt-ott horpadt is egy kicsit, de csak ebbe a fazékba leszűrt húsleves az igazi, más edényben más lesz az íze, nem az a megszokott édesanyám húslevese íz és zamat az! Remélem, hogy míg élek, elkísér utamon ez a piros fazék és átadja számomra újra és újra édesanyám szerető ölelésének simogatását.

TM