Eszter próbált visszaállni megszokott életébe. Sokat volt együtt lányaival, nagy kirándulásokat szerveztek, férjével elutaztak hétvégére és végigbolondozták a két napot. Úgy érezte, minden visszazökkent, jól van, és vidáman nézett fel a csillagoktól ragyogó égre. A hétfő ugyanúgy indult, mint bármelyik másik hétfő. Dalma és Kéti apjukkal mennek ma az oviba. 10 órára jön Julika, a házvezetőnő, addig csendben dolgozhat. Kicsit húzta az időt, hogy a gép elé üljön, mert tudta, hogy a szomszéd ház vételi szerződését kell megírnia. Ezen a hétvégén költöznek be. Már ismeri Krisztit, a fiúkat, Noel 6 éves, akárcsak Dalma, mindketten novemberben születtek. Ez is érdekes, milyen véletlen egybeesés!
- Ideje hozzákezdeni - zavarta el a terelő gondolatokat.
Nemsokára teljesen belefeledkezett a munkába, és szépen is haladt.10 órára készen volt a szerződés, és fel kell hívnia Tamást. Tologatta ezt az idöpontot. Meg akarta őrízni a mostani nyugalmát, de érezte, nem lesz képes rá. Váltott pár mondatot a kedves Julikával,megbeszélték az ebédet, ivott egy jeges kávét, de nem nyúlt a telefonhoz még mindig. Éppen a másik munkáját kezdte átnézni, amikor megszólalt a telefonja. Tamás hívta. Fel kell vennie! Nagy levegőt vett, és megszólalt.
- Szia Tamás! Éppen hívni akartalak!
- Szia Eszter! - Megelőztelek.
Eszter szinte látta a férfi mosolyát, ahogy beszél.
- Arra gondoltam, ha készen van a szerződés, és ráérsz, áthoznád a galériába? Ma egész nap itt leszek, a kiállítást szervezzük.
- Nem is tudom, van még munkám mára - fontolgatta Eszter.
- Szétnézhetnél, talán megtetszik valamelyik kép.
- Elég jól hangzik, akkor egy óra múlva ott leszek - egyezett bele.
Nincs messze a galéria, a várostól pár kilométer, a kis vízesésen túl. Eszébe jutott az az este! Gyorsan elhessegette magától, és elindult. Lassan vezetett, nagyon lassan, pár autós rá is dudált, de nem érdekelte. Aztán nem volt több út, megérkezett. Megállt a galéria előtt, és látta, hogy Tamás észrevette, és eléje siet. Vidám mosoly volt az arcán, a karját megérintve üdvözölte.
- Szia! Üdvözöllek szeretett munkahelyemen, ami egyben az életem! Ragyogott az arcán az elégedettség, az öröm, a büszkeség, és harmónia áradt a férfiból. Eszterre is átragadt a nyugalom, kíváncsian nézett szét, és gyönyörködött a sok-sok szépség láttán. Furcsán otthonos érzése támadt! Egy-egy kép ismerős volt, de újra megcsodálta őket. Tamás magyarázott, körbevezette. A terem végében még nem volt felhelyezve pár kép. A nő odaindult érdeklődően, és felemelte az egyik képet. A férfi odalépett segíteni. Mindketten a képet nézték, és szemük a képen lévő nő ruháján lévő piros szalagra tévedt! A kutyán is piros szalag volt! Egymásra néztek és ekkor felismerték egymást! A jelet, a piros szalagot! Megszűnt a tér, idő, eltűnt a galéria! Egy hatalmas bálteremben voltak. Rengeteg ember táncol, katonák fekete egyenruhában, a nők szépséges báli ruhában! Egy csata előestéjén vannak. Minden ismerős lett. A hercegnő, aki a bált adta, a Fekete hadosztály, az 1815-ös év, a kékszemű, jóképű tiszt. Az utolsó tánc, a búcsú fájdalma, a végtelen üresség, a menekülés, a sebesülés, a kor képei, az élet feladása, és a megbeszélt jel! Amiről később, egyszer, talán felismerik egymást! Érzések száguldottak pár percen belül téren, időn, hiten át. A jelen visszatért. A két ember még mindig a képet nézte.

Vége