Arcomat simogatja az esti csend,
mellém ül, érzem,
s én némán kérdezem, 
mivé lesz porszem életem
ebben az eldurvult világegyetemben.
Nincs szó, nincs hang,
és nincs felelet,
csak a templomi csend van,
mi egy pillanatra megszorítja
a kezemet!
A sóhaj, mi keblemből előtör,
könnyíti lelkemet,
felidézi egykor vidám gyermekéletemet.
Az esti csend körbeölel,
vigasztalja fájó lelkemet,
hitet ad nekem!
Az életet szeretni,
a kapott boldog éveket megbecsülni,
szeretetet adni
és szeretet kapni,
boldogságban élni,
mindig remélni,
soha fel nem adni!
Egy pillanat a földön
a mi életünk,
oly csekélyke rövid a létünk,
porszemek vagyunk
a világmindenségben,
életünket éljük
ennek jegyében.

2024. január 20.