Elűztetek engem egy más világba –
törvényekkel és bántó nyelvetekkel,
cinikus mosollyal arcotokon.

Bebújtam hát egy arany kalitkába,
ahol a nevem jelenteni sem mer –
csúsztam lejtőn egyre le torz fokokon.

Peregtek előttem emlékfoszlányok,
téptem ruhám, hörögve saját hajam –
emelkedni fel a létdimenzióba

vissza, ahol ha meggyújtom a lángot
világos lesz az éjszaka általam –
és kis agyak bújnak minden dióba.

Leálltak a sejtek – kongott a koponyám,
árnyékvilág lebegett szemeimben –
csoszogtam a kórterem és WC között.

A reggeli infúzió, mint hozomány
tolta tovább az éjszakát, mert minden,
ami aztán jött: hirtelen szétlökött.

Fehér köpenyben jöttek gyógyítók –
megnézték szememben zavart ideám,
papírra rótták, s küldték a pirulát.

Nyeltem, mint fehér egeret a kígyók.
Vártam: végül mikor száll a hite rám
a kintről jövőnek, hol nyüzsgő figurák

az igaznak hitt napi táncot lejtik.
Hol igazgatnak emberi szabályok,
csak alakzatba kötelezzen a rend.

E hús-vér gépek éppen azt felejtik
el, hogy szemük előtt a szürke hályog
és hogy a zajban hogy veszett el a csend?

Némán néztem át a rácsos ablakon –
a madarak dalát mintha érteném.
A falevelek suhogása sejtet.

Ellátok a végtelenig – csak vakon,
a szabadok nem. Miért is?  – kérdem én,
s kérdik meggyötört agyamban a sejtek.

Mi történt velem? Olyan értelmetlen
és idegen lett köröttem minden atom.
Motiváció? Honnan ered és hova

vinne, ha egóm, a kérlelhetetlen
ki nem ment. Én a titkot ki nem adom,
viszem magammal a sírig és tova.

Bejártam agyamnak összes zeg-zugát:
magam voltam benne minden neuron,
hogy lássam – dolgoznak a szinapszisok.

Lestem, mikor szakad végre át a gát,
s hogy jutok vissza a földre Tejúton,
és simul ki végre a minapi sokk?

Aztán angyalok jöttek sebes szárnyon –
körbevettek, spirálba löktek engem:
féreglyukon toltak: fogjam az időt!

És csupán néhány napot kellett várnom,
bárkán hánykolódnom szelíd tengeren –
s ahogy csónakom megállt zöld part előtt,
éreztem, démon nem győzhet emberen.
Emberré válni újra: Föld ad erőt!

2015.05.26.  Csorba Tibor