14 éves voltam, abban a korban, amikor már felnőttnek képzeltem magam, azt hittem, mindent tudok, mindenre odafigyelek, és minden jó, amit cselekszem. Nem így volt…
   Abban az időben elég sok baj ért bennünket. Apu kórházba került, majd kiengedték, aztán újra visszakerült. Egy alkalommal, amikor éppen itthon volt, anyukám került kórházba. Csak kapkodtuk a fejünket, mi jöhet még…
   A szüleim nagyon szerették egymást, az az igazi tiszta szeretet, békés hangulat, összetartás a családban jellemezte a mindennapjainkat. De az a bizonyos vasárnap, amikor anyu nem volt otthon, az örökre bevéste magát az emlékeimbe.
   Már bontogattam szárnyamat, főzögettem otthon a nyári szünetben, elég jól sikerült minden – már akkor is szerettem főzni, sütni. De nem minden arany, ami fénylik…
Apu szólt reggel:
   - Öcsikém, viszünk anyunak a kórházba egy kis rántott húst krumplival, tudod, nagyon szereti, és a kórházi kaja… szóval, szedjük össze magunkat, és készítsünk finom ebédet.
   Örültem a dolognak, élveztem, hogy én vagyok a háziasszony, én készítem a kaját, apu majd kisüti a húst, a többit rám bízta. Hozzáfogtam, előkészítettem a húst, előkészítettem a panírozáshoz szükséges anyagokat és büszkén nekiálltam. Már a harmadik húst paníroztam, apu sütötte az elsőt és a másodikat, amikor idegesen rám mordult:
   - Öcsikém, mivel paníroztad ki a húst? A panír kemény, megégett, a hús nyers maradt. Mit csináltál? Mutasd csak?
   Ránézett a zsemlemorzsás tányérra, és majdnem sírva fakadt.
   -Te, Öcsi – mondta – ez nem prézli, ez gríz!
Én közömbösen csak ennyit mondtam:
   - Na és, nem mindegy? Itt a prézli, akkor ezzel csináljuk.
Apu elkeseredetten így szólt:
   - Kiválogattam a legszebb húsokat, hogy azt vigyük be anyunak, ezt sem lehet rád bízni? Hol jár az eszed?
   És mérgében hozzám vágta… a prézlit. Mondanom sem kell, hogy ingem, gatyám prézliben úszott. Bajadér táncot kezdtem járni, hogy kirázzam magamból a zsemlemorzsa áradatot. Ez annyira mókás volt, hogy apunak egyből elszállt a mérge, és nagyot nevetve csak ennyit mondott:
   - Ezt az elszúrt husit panír nélkül megsütjük, és megesszük… tehát, edd meg, amit főztél!
   Nevetve bepaníroztuk a maradék húsokat, ami már nagyon jól sikerült, és bevittük anyunak. Természetesen elmeséltük a kalandunkat, amin anyu nagyon jót nevetett, ezzel is könnyebbé tettük neki a kórházi tartózkodást.
   Később is mindig emlegettük a baklövésemet, amikor rántott hús került az asztalra.