Mindig úgy vártam, előtte éjszaka már alig háltam.
Izgultam, mi lesz, vártam a fát, s vele apát.

Eljött a napja, délután kiment, hogy befaragja.
Az ablakon át csodálattal néztem, ahogy hullott a hó,
a tájon lett szép fehér takaró.

Közben anyám a konyhában sürgött,
húgom még kicsi volt, valamivel a járókában csörgött.

Nagy volt az izgalom, később ő is ott ült valamelyik karon.
Mikor sötétedett, elkezdték díszíteni a fát,
minket meg lefoglaltak mással, legyünk el most egymással.

A konyhából isteni illat áradt,
kóstolót is kaphattál a sütiből, párat.

Szívedbe az izgalom mellé a melegség költözött át,
mikor megláttad a fát.
Felnéztél, mosolyogni láttad apádat s anyádat,
mindenkiből a szeretet áradt.

Ahogy meggyújtottuk a gyertyákat,
kis húgom arcára ült a csodálat.
Két kezét nyújtotta a fa felé, mint aki át akarja ölelni,
izgalmát már nem is lehetett növelni.

Én is már izgultam, mert azért, valljuk be,
sokszor rossz voltam.
A fa elé ülve, félig apámnak dőlve, kerestem szememmel,
hova is dugta, egyáltalán hozott-e nekem valamit Jézuska.

Rendes volt ez a Jézuska, ott egy szép könyv, itt egy játékpuska,
hogy mit szeretnék, valahogy mindig megtudta.

Akármilyen rossz voltam, kaptam ajándékot tőle,
pedig mindig mondták, ha rossz leszek, nem is jön jövőre.

Megettük a fenséges ünnepi vacsorát,
később este, már csak csendben néztük a fát,
szeretetben négyen, együtt volt a család.

Titokban aztán, utána estéken,
még sokszor magamban visszatértem,
s csak néztem, csodálatos volt a fényben.

Nappal szaloncukrot is csentem róla.
Kiettem, és valamit papírjába visszacsomagoltam,
nehogy megtudják, én voltam.

Naivan azt gondoltam, nem veszik észre ezt a kis hibát.
De hát ki más lett volna ilyen galád. 
Tudta ezt az egész család.

Köszönöm, hogy megéltem az élet sok szép Karácsonyát!

TM