Amikor a toll majd kihullik kezedből,
abba tán a Föld és ég is belerendül.

Hogyha majd a szavak üresen konganak,
nincsen már értelmük, semmit sem mondanak.

Majd ha szíved helyett egy pészméker ketyeg,
a semmibe bámulsz, bambán és réveteg.

Nem kéred az Urat, adjon még éveket,
nem vársz haladékot, nem sorolsz érveket.

Megbékélsz a sorssal, mely idáig sodort,
nem varrsz fel blúzodra, se zsabót, se fodort.

Jó lesz  megpihenni, tiszta kék ég alatt,
hol az agyadban már nem terem gondolat.

Amikor a bánat majd engem is megöl,
mondj értem egy imát, s a menny fala ledől.

Mert mikor a toll már kihullott kezemből,
ügyetlen strófáim töröld ki szívedből.