Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.
    A dallam, amit férje játszott, tele volt szeretettel. A zongorán érezte férje ujjainak simogatását. Rózsa néni mosolyogva nézte a homokórát. Tudta, az idő telik, de a szeretet örök. Amíg a zongora és dallama élt benne, férje mindig vele maradt. A homokóra az időt méri, de a szeretet időtlen.

TM